A Bátrak Háborúja

62.fejezet

Minden úgy volt, ahogy hagytuk. Ahogy megérkeztünk, mindenki a verandára jött. Mikor kiszálltam, Max már rohant is felém, hogy a nyakamba ugorjon, de Azrail útját állta.

- Még sérült, óvatosan – a hangja hűvös volt, és a szavai élesek, mint a penge. Mintha minden mozdulatomat mérlegelné, figyelve a legkisebb jelet is.

Max megállt, nem bántott, de a szemei egy pillanatra csalódottak voltak. Azrail tekintete pedig maradt, mint egy határvonal, amit nem lehetett átlépni.

-Kira, mesélj el mindent – mondta a barátnőm, de most sokkal óvatosabban közelített. Láttam rajta, hogy valami változott, mintha a szavak súlya most nehezebben érkezne, mint valaha.

-Menjünk be, hajat akarok mosni – fintorogtam, miközben a tejfehér hajamat néztem, amit az odaszáradt vérem még mindig összeragasztott.

Maxine arcán elhatalmasodott a rémület, mikor meglátta a vérfoltokat.

-Úristen... betört a fejed? – kérdezte hangosan, majd olyan indulatokkal fordult Azrail felé, hogy meglepődtem. Az arca vörösen izzott a dühödt érzelemtől.

-Azt mondtátok, edzeni mentek, nem azt, hogy félholtra vered! – indult el felé, miközben már éreztem, hogy a helyzet veszélyes irányt vehet. Reflexből elkaptam Max karját, hogy megállítsam.

-Nem ő volt, Max, hanem Axel – mondtam elhatározottan, próbálva megnyugtatni a barátnőmet, eltávolítani tőle a dühöt.

Max szemei hirtelen kitágultak, és egy pillanatra megállt. Egy szempillantásnyi időre csend volt, míg végül Nixon, aki eddig hátrébb húzódott, előlépett, és komolyan nézett végig rajtunk.

-Találkoztatok Axellel? – kérdezte, a hangja éppoly feszült volt, mint a levegő körülöttünk. Az arcán valami olyan feszültség volt, hogy szinte fehéredett, mintha valami régi emlék éledt volna újra benne.

A kérdés mintha hirtelen megváltoztatta volna a helyzetet. Azrial arcán egy pillanatra valami sötét árnyék suhant át, és a levegő még sűrűbbé vált, ahogy mindannyian tudtuk: Axellel való találkozás több volt, mint amit eddig gondoltunk.

-Kizárt, hogy túlélted volna, ha találkozol vele – szólt bele a beszélgetésbe Gen, az arca szigorúan tükrözte a kételyt és a gúnyt.

-Kis híja volt – mosolyodtam el, próbálva enyhíteni a feszültséget. – Majdnem teljesült a kívánságod – néztem a szemébe, egy szikra játékos iróniával. – Megtaláltak, egy őr elvette Azrail erejét egy olyan piros injekcióval. Aztán Axel támadott, én pedig időt nyertem Azrailnak.

- Azrail azért jött Ruthért- rakta össze a képet Lirien,mire bólintottam.
- Azért megnéztem volna ,hogy Axel jól helyben hagyott - mosolygott Gen mire Azrail már ott állt előtte. A fiú mozdulata olyan gyors volt, hogy észre sem vettük, mikor tűnt el a távolság köztük. Az arcán semmi érzelem nem tükröződött, csak a hideg, megvető üresség, ami minden egyes mozdulatából áramlott.

Azrail szemei olyan sötétek voltak, mint az éjszaka, amikor egy pillanatra megállt, és belenézett Gen szemébe. A lány mosolya azonnal eltűnt, ahogy Azrail kezét az arcához érintette. Az érintés erőszakosságától Gen elhallgatott, és az egész testében megremegett.

-Ha még egy szót szólsz, megöllek – mondta Azrail, hangja teljesen érzelemmentes volt, mintha valami gép mondta volna ki ezeket a szavakat, nem egy élő ember. A szó minden egyes hangja mintha hideg jégcsapokként fúródott volna Gen bőrébe, és bár a lány próbálta elfojtani a félelmet, az arcán nem lehetett nem észrevenni a megrettentést.

Az egész verandán megfagyott a levegő. A többiek, akik eddig a háttérben figyelték, most már érezhették a feszültség súlyát. Max, Nixon és Lirien mereven álltak, egy lélegzetet sem véve, miközben Ruth az mellőlem figyelt, bár csak az energiákat érezte.

Gen szemei kitágultak, de a mozdulatlansága mindent elárult. Tudta, hogy Azrail nem viccel, hogy nem csak fenyegetőzik. Az, hogy egy ilyen szavak után mi történhet, azt nem lehetett kockáztatni. A kezét próbálta lefejteni Azrail szorításáról, de az ujjak, mint vasbilincsek, minden mozdulatot elfojtottak.

Azrail még egy pillanatig nem mozdult, csak figyelte a lányt, majd, végül elengedte, de nem tűnt úgy, mintha bárminemű megbánás is mutatkozott volna az arcán. A kíméletlenség és hidegség, amivel kezelte a helyzetet, azt az érzést keltette, mintha egy pillanatra tényleg képes lett volna arra, amit mondott.

Gen hátrébb lépett, majd egy gyors lélegzetet vett. Az arcán még mindig ott volt a remegés, de próbálta eltüntetni, miközben dühösen összeszorította a száját, mintha azt próbálta volna bebizonyítani, hogy nem fél.

A verandán a csend egy pillanat alatt még nyomasztóbbá vált. Az este hűvös levegője megborzongatta a bőrömet, de a feszültség forrósága ott vibrált közöttünk.

-Utánunk jöhet? – törte meg a csendet Lirien, a hangja nyugodtnak tűnt, de a mögötte rejlő aggodalom érezhető volt.

-Nem. – Feleltem egyszerűen, a tekintetem Azrailre siklott. – Azrail végzett vele.

Azonnal megéreztem a többiek reakcióját. Nixon szeme elkerekedett, mintha az információ feldolgozásához egy pillanatra több időre lenne szüksége.

-Megölted? – kérdezte hitetlenkedve, Azrail felé fordulva.

Azrail csak némán bólintott. Egyetlen szó nélkül, az arcán semmiféle érzelem nem tükröződött.

-Pedig őt ellened hívták létre. – Nixon hangjában keveredett a csodálat és az elképedés.

Mindenki tudta, mit jelentett Axel létezése. Ő nem egy egyszerű katona volt. Azrailre szabott fegyver, egy ellenség, akinek egyetlen célja volt: elpusztítani őt. És mégis… itt állt előttünk, sértetlenül, míg Axel már nem létezett.

Gen a karjait összefonta maga előtt, az ajkába harapott, de most nem szólalt meg. Talán még mindig érezte Azrail kezének érintését az arcán, vagy talán csak feldolgozta, hogy a fiú, akit ők is félelmetesnek tartottak, most bizonyította be, hogy valóban halálos.

Max csendesen figyelte a jelenetet, a homlokát ráncolta, mintha valamit még mindig nem értene.

-Hogyan? – kérdezte végül. – Hogyan sikerült megölnöd, ha ő pont rád lett kifejlesztve?

Azrail lassan felemelte a fejét, és először nézett igazán Nixonnal és Maxszal szembe. A pillantása hideg volt, szinte már kegyetlen.

-Az emberek mindig azt hiszik, hogy képesek létrehozni valamit, ami tökéletesen irányítható. – A hangja nyugodt volt, de valahol mélyen sötét élt benne.

Ezek után ismét csend telepedett ránk. Azrail nem fogja elmagyarázni, hogyan történt. Nem fogja részletezni, hogy Axel hogyan küzdött, hogy vajon félt-e az utolsó pillanatban. Nem mintha bárki igazán akarta volna hallani.

Én viszont láttam. Láttam, milyen volt, amikor Axel rádöbbent, hogy ő sem legyőzhetetlen. És láttam Azrailt is… láttam a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy nincs helye kegyelemnek.