A Bátrak Háborúja

20.fejezet

A csend ami köztünk húzódott számomra folytogató volt. Így megtörtem azt.
- A szüleim megrendezték a halálomat, így menekültem meg a rendszertől- kezdem bele ,mire Azrail egy unott pillantással reagált.
- Maxinért mentem ,rajta kívül nem maradt semmim - meséltem tovább.- Ott hagytak egy elhagyatott ,eldugott,régi omladozó viskóban. - vállat vontam - és most itt vagyok - mosolyodtam el. Erősebb voltam mint valaha.Azrail egy pillanatig csendben maradt, csak az út egyenletes lüktetését figyelte.
-Akkor ne nézz hátra – mondta végül. – Egy túlélőnek nincs ideje a múlttal foglalkozni.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy figyelmeztetés volt-e, vagy egyszerű tanács. De abban biztos voltam, hogy ő már rég elengedte a saját múltját. Vagy egyszerűen csak eltemette mélyen, ahová senki nem érhet el.
- Találkoztál már más suttogókal ? - kérdeztem folytatva a beszélgetést, ami látszólag neki nehezére esett.

Azrail nem válaszolt azonnal. Ujjai finoman doboltak a kormányon, mintha mérlegelné, hogy egyáltalán érdemes-e válaszolnia. Aztán végül megszólalt:
– Igen.
A hangja tömör volt, érzelemmentes.
– És? – kérdeztem tovább, nem hagyva, hogy elzárkózzon előlem.

– És mind halottak – mondta ugyanolyan egyszerűen, mintha csak az időjárásról beszélne.

Éreztem, hogy a tarkómon végigfut a hideg. Nem azért, mert meglepett volna a válasza. Hanem mert tudtam, mit jelent.

– Te ölted meg őket?

– Ha nem én, akkor ők engem – vont vállat, mintha nem számítana. – A suttogók ritkák. Még azok között is, akik elkapták a vírust. És ha két suttogó találkozik… Nos, a világ nem bír el kettőt egyhelyen.

- Hogy kerültél a táborba?-Azrail egy pillanatig sem nézett rám, de éreztem, hogy a kérdésem betalált. A csend feszültté vált közöttünk, mintha a levegő is nehezebben mozdult volna.

Egy metsző pillantás volt a jutalmam, a tekintete hidegen villant felém, figyelmeztetve, hogy jobb, ha nem feszegetem a témát.

Mégis, ott volt valami a tartásában. Egy apró feszültség a vállában, egy alig észrevehető merevség az állkapcsánál.

Nem válaszolt.
És valami azt súgta, nem is fog.
Az út további része csendben telt. Nem próbálkoztam több kérdéssel, felesleges lett volna.

Befelé figyeltem, az erőmre koncentráltam, amely a tábor óta végre helyreállt. A vonzás és a taszítás egyensúlyba került bennem, mintha a testem és a képességeim végre összhangba kerültek volna. Már nem éreztem azt a zaklatott vibrálást, azt a nyugtalanító ingadozást, ami korábban jellemezte.

Csak a nyugalom maradt. És a tudat, hogy most már teljes mértékben az enyém.
Elhaladtunk az első város mellett, a táj lassan változott körülöttünk. A paróka alatt már perzselően melegem volt, a barna tincsek irritálták a bőrömet, de nem vehettem le. A tejfehér hajam azonnal elárult volna.

A második város végén jártunk, amikor Azrail hirtelen a fékbe taposott. Olyan erővel, hogy majdnem megfejeltem a műszerfalat.

-A francba! – mordultam fel, miközben a biztonsági övem visszarántott. – Mi a baj?
- Van itt valaki, és egy akadályt húzott elénk - magyarázta lekezelően.

Az erőm feléledt és a taszítás segítségével pajzsot vontam magam köré és a két autó köré.
- Nem vagyok rászorulva a segítségedre - szólt gúnyosan Azrail de nem mozdult.

Kiszálltam a kocsiból és körébe néztem, nem láttam senkit, előrébb sétáltam és beleütköztem egy energia mezőbe ami úgy tornyosult az aszfalton mint egy beton fal.
- Remek - dörzsöltem meg a homlokom.

A pajzsokat fenn tartottam és ismét a taszítas erejét hívtam segítségül. Az erőmmel neki feszültem az energia mezőnek, nem adta könnyen magát.
- Ne végezd úgy, mint pár napja! – hallottam Azrail horkantását mögöttem, de nem hagytam, hogy a figyelmeztetés elvonja a figyelmemet.

-Nem fogok – válaszoltam keményen, a hangomban egy cseppnyi kétség nélkül. Erősebb vagyok, mint valaha, és most már tudom

Mély levegőt vettem, és hagytam, hogy az erőm összeolvadjon. A két ellentétes erő, a taszítás és a vonzás, a testemben egyensúlyba került. Az érzés, hogy mindkettőt irányítani tudom, hatalmas kontrollt adott.

Először a taszítást hívtam segítségül, hogy szemből toljam hátra a masszív energia mezőt. Az erőm áramlott, és a fal remegett, ahogy az én akaratommal szemben kezdett el csúszni. A levegő körülöttem vibrált, éreztem, hogy egyre több energiát vonok el, miközben a mezőt hátrébb nyomtam.

De nem álltam meg. A másik erőm, a vonzás, gyorsan következett. A fal mellett álló fa, ami már messze volt, szinte magától kezdett mozogni. Az energiámat az irányába húztam, és ahogy koncentráltam, a fa gyökerei és a föld kezdtek reagálni, mintha vonzódnának hozzám. Éreztem, hogy a fák ágai hajlanak, és a föld nedvessége a fa körül elkezdett áramlani felém.

A két ellentétes erő tökéletesen egyensúlyba került. A taszításom ereje eltolta a mezőt, míg a vonzásom távolabb húzta a fal energiáját. A két erő nem ütközött, hanem együtt dolgozott. Mintha egy tánc lenne, ahol minden lépés biztos és pontos.

Az energia fal megreccsent, de még mindig ott volt, mint egy makacs szikla, ami nem akar elmozdulni. A kezeim remegtek, ahogy még mélyebbre próbáltam nyúlni az erőmért, próbálva áttörni, de a fal nem engedett. Még több energiát vontam be, a levegő forrni kezdett körülöttem, a taszítással egyre inkább hátráltattam, miközben a vonzásom mindent megragadott, amit elértem.

De aztán, mintha egy láthatatlan kéz húzott volna vissza, Azrail hangja élesen hallatszott a tudatomban. A hidegsége betöltötte a lényemet.

-Nem szedlek össze még egyszer.

Még csak nem is kellett hozzám érnie, hogy megértsem. A figyelmeztetés nem csupán szavak voltak. A hangjában ott volt a hűvös, fenyegető nyugalom, amit sosem tudtam megérteni, de mindig éreztem. Az energiák, amiket próbáltam irányítani, mintha lelassultak volna, és bár az erőm még ott volt, valami visszafogott. A kétségbeesett vágy, hogy folytassam, egyre erősebbé vált, de valami visszatartott.

Ő volt az, aki tudta, hogy hol húzódik a határ.

-Miért állítasz meg? – kérdeztem, a hangom halkabb volt, mint terveztem.

Azrail nem válaszolt, csak egy pillanatra megállt, és a szemei, bár szinte érzelemmentesek voltak, valami figyelmeztetőt sugároztak. Mintha az egész lényével érzékeltette volna, hogy amit próbálok, túl messzire vezetne. A határok, amiket feszegettem, nemcsak a fizikai erőt próbálták átlépni, hanem engem is.

-Még nem vagy készen – mondta végül, mintha csak egy tényt közölt volna.

A szavak hidegen csapódtak a tudatomnak. Az erő, amivel próbálkoztam, hirtelen idegennek tűnt, mintha valaki elzárta volna tőlem. Az utolsó szikrányi kontroll, amit még éreztem, eltűnt, és valami fojtogató érzés terjedt szét bennem. Éreztem, hogy nemcsak az erőm, hanem a határaim is elértek egy pontot, ahonnan nincs visszaút.

Azrail szavai nem csupán figyelmeztetést hoztak, hanem egy elkerülhetetlen igazságot: nem voltam kész még arra, hogy teljes mértékben  irányítsam azt, amit birtoklok.