A Bátrak Háborúja

36.fejezet

Fáradtan dörzsöltem meg az arcom,  meg mindig nagyon álmos voltam ,de tudtam ha lehunyom a szemem vissza megyek ugyon oda. Azt nem akartam.

– Ne erőlködj – szólalt meg végül Azrail – Az álmok úgyis visszajönnek.
– Kösz a bíztató szavakat – motyogtam, és az ablaknak döntöttem a fejem. A szemhéjamat ólomsúlyúnak éreztem.
- Nem akarok vissza menni - sohalytottam.

Azrail nem válaszolt rögtön. Hallottam, ahogy a kocsi halk duruzsolása mellett egyenletesen lélegzik. Mintha mérlegelné a szavaimat.

– Az emlékek nem tűnnek el attól, hogy elkerülöd őket – mondta végül. A hangja most nem volt gúnyos vagy fölényes, inkább tárgyilagos.

– Nem akarom újra átélni – suttogtam. – Nem akarom újra érezni azt a fájdalmat, azt a reménytelenséget, a félelmet.

-Szeretnél aludni? - kérdezte egy kis idő után.
-Igen - sohajtottam álmosan,de ahogy lecsuktam a szeme a testek újra ott voltak a gyermeki lényem előtt.
-Próbáld meg
-De...

-Nem lessz több rossza álom. - mondta ki és ekkor megértettem. Ő  nem engedi hogy rossz álmom legyen. A tudatomba férkőzik és megvéd saját magamtól ahogy már eddig sokszor megtette.

Egy pillanatig haboztam, de aztán ismét lehunytam a szemem. A képek ott ólálkodtak a tudatom peremén – a testek, a fájdalom, a félelem –, de valami más is volt ott.

Egy jelenlét. Azrail.

Nem szólt semmit, mégis éreztem őt, ahogy végighalad az emlékeim szövetén, mint egy csendes árnyék. Nem törölt el semmit, nem változtatott meg semmit – csak ott volt. Ott volt, és ez elég volt.

A légzésem lassult, az izmaim elernyedtek. Az emlékek nem tűntek el, de a nyomasztó súlyuk enyhült, mintha egy láthatatlan kéz megtartotta volna őket helyettem.

– Köszönöm – motyogtam félig álomban.
Nem válaszolt, de tudtam, hogy hallotta. És tudtam, hogy amíg ott van, az álmok nem fognak elnyelni.

--

- Megérkeztünk - keltett fel anélkül hogy hozzám ért volna. Az alvás mély volt ,csendes és pihentető, jól esett.

Mindenki kiszallt a kocsikból, egy erdő melletti eldugott faluban voltunk. Egy átlagos kinézetű viskó előtt toporogtunk.

-Megérkeztünk - fujtatott Gen és be kopogott az ajtón.
A fakó ajtó mögül motozás hallatszott, majd egy retesz csusszant félre. Az ajtó résnyire nyílt, és egy idős, beesett arcú férfi bukkant fel mögötte. Mélyen ülő szeme végigfutott rajtunk, majd megállapodott Genen.

– Azt mondtad, nem hozol sok embert – jegyezte meg rekedt hangon.
– Megbízhatóak – felelte Gen röviden.

A férfi egy pillanatig még méregetett minket, majd sóhajtva kitárta az ajtót.

– Gyertek be, mielőtt valaki észrevesz – mondta, majd félreállt az útból.
Jeges rémület öntött el,nem tettem vissza a kontaktlencséket.  Hirtelen Azrail felé kaptam a fejem ,ő pedig hűvösen mért végig.

A fiú tekintete higgadt maradt, de láttam rajta, hogy pontosan tudja, mire jöttem rá. Nem tett semmit, nem figyelmeztetett, nem utalt rá egyetlen gesztussal sem, hogy észrevette a hibámat.

A férfi türelmetlenül nézett ránk.
– Mi lesz már? Nem állhatok itt örökké.

Gyorsan lesütöttem a szemem, mielőtt még bárki másnak is feltűnne. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy most rögtön visszateszem a lencséket, de az feltűnő lett volna. Azrail enyhén megmozdult mellettem, és a mozdulattal együtt valami láthatatlan feszültség is eltűnt a levegőből.