A Bátrak Háborúja

35.fejezet

Az út csendben telt tovább, de a levegő feszült maradt. Azrail nem kérdezett többet, én pedig nem erőltettem a beszélgetést. Úgy éreztem, ha most tovább boncolgatnám a dolgot, újra falat emelne közénk.

Mégis, valami megváltozott. Apróság volt csupán – talán a tekintete nem volt már annyira éles, talán a hangja vesztett valamit abból a ridegségből, amit eddig megszoktam tőle.

Az ujjaimmal a nadrágom szélét piszkáltam, miközben kifelé néztem az ablakon. Az éjszaka lassan haladt előre, a sötétség körülölelt mindent. Ránéztem az előttünk haladó autóra és a gyomrom görcsbe rándult.

Nem volt helyes, amit Nixonnal tettünk.

Azrail mintha megérezte volna a gondolataimat, mert halkan megszólalt:
- Az én felelősségem.
A kezem ökölbe szorult.
– Nem, Azrail – ráztam meg a fejem. – Ez nem csak a te döntésed volt. Mindketten benne voltunk.

– Én voltam az, aki belepiszkált a fejébe – mondta higgadtan. – Ha valaki felelős, az én vagyok.

– Ne próbáld levenni rólam a súlyát. – A hangom határozottan csengett.- Tudtam mibe megyek bele. Tudtam mit fogsz tenni.

Egy hosszú pillanatig néztük egymást. Azrail arca rezzenéstelen volt, de a szemében valami furcsa csillogás jelent meg. Mintha nem számított volna rá, hogy nem hagyom, hogy magára vállalja az egészet.

Végül visszafordult az útra, és egy halvány, szinte észrevehetetlen mosoly suhant át az arcán.

– Érdekes vagy, Kira.
– Remélem, ez bók akart lenni – válaszoltam félmosollyal, bár a mellkasom még mindig szorított.

Azrail nem felelt azonnal, csak az utat figyelte, mintha azon gondolkodna, érdemes-e egyáltalán válaszolnia. Végül, amikor azt hittem, hogy elengedi a témát, halkan megszólalt:

– Inkább megállapítás.

A kocsi motorja egyenletesen duruzsolt, a külvilág sötét foltokként suhant el mellettünk.
- Ezért döntöttél úgy a táborban ,hogy velem jössz,hogy segítesz? - kérdeztem kíváncsian.
- Talán- mondta végül. Ezt a szót úgy ejtette ki ,hogy érezzem, részéről vége a beszélgetésnek.
Nem erőltettem tovább. Láttam rajta, hogy nem akar többet mondani, és ha valamit megtanultam róla, az az volt, hogy nála a határokat tiszteletben kell tartani.

Az álom hirtelen jött, egyre hosszabbakat pislogtam amikor Azrail újra megszolalt a hosszú csend után.

-Ha alszol a kontaktlencséket vedd ki - szólt szárazon.
-A szemem azonnal elárul - sohajtottam és megdörzsöltem az arcom.
- Majd gondoskodok róla ,hogy ne lássák - pillantott rám , meglepetten felé kaptam a fejem.- Senki sem fogja észrevenni, hogy más a szemed – mondta egyszerűen.

A kimerültségemmel nem tudtam vitatkozni. Egy sóhajjal kihalásztam a kontaktlencséket, majd lehunytam a szemem, de még mielőtt elaludtam volna oldalra fordítottam és szigorúan néztem rá.
- Ha megpróbálsz belenyúlni az álmaimba, esküszöm, hogy orrba váglak – raztam felé a mutató ujjamat mosolyogva és lehunytam a szemem. Az álom fátylán kereszzűl mintha egy halvány, szinte észrevehetetlen nevetést hallottam volna, mielőtt az álom végleg magával rántott.

A múlt emlékei hirtelen csaptak le rám, mintha valaki erőszakkal rántott volna vissza egy olyan helyre, ahol már nem akartam lenni.
Gyerek voltam. Kisebb, véznább, mocskos ruhában. Egy piac szélén álltam, a zsebemben egy frissen szerzett alma hűvös érintése. A gyomrom görcsben volt az éhségtől.

A gyomrom görcsbe rándult, nemcsak az éhségtől, hanem attól a tudattól is, hogy baj lesz.

A kiáltás hátulról jött.
– Hé, te kis rohadék!

A szívem a torkomban dobogott, amikor megpördültem. Egy férfi vágtatott felém, a mozdulatai dühösek voltak, erőszakosak. Menekülhettem volna. Futni kellett volna. De akkor már tudtam, hogy esélytelen.

Az első ütés az arcomon csattant.

A világ egy pillanatra kifordult a helyéről, a földre estem, az alma kigurult az ujjaim közül. Egy bakancs taposott rá, péppé zúzva azt.

– Azt hitted, megúszod? – A férfi hangja tele volt gúnnyal, miközben a hajamnál fogva rántott fel a földről.

Nem szóltam. Nem könyörögtem. Csak összeszorítottam a fogam, amikor az ököl a gyomromba csapódott. A levegő kiszakadt belőlem, a térdeim megremegtek.

Aztán jött a következő ütés.
És a következő.
És még egy.

Minden csapás egy újabb láng volt, amely felélesztett valamit bennem. Valamit, amit akkor még nem értettem, nem tudtam irányítani.

A levegő vibrálni kezdett.
Az emberek körülöttem sikoltottak.
A testek  elzuhantak, mint a bábu, amelynek elvágták a zsinórjait. A világ tompa lett, távoli. Csak a szívem dübörgését hallottam, és a felismerést, hogy megtettem.
Én tettem.

A jelenbe egy halk, ismerős hang rántott vissza.

– Érdekes.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Azrail a volán mögött ült, a tekintete nyugodtan pihent rajtam, mintha épp egy különösen érdekes könyvet olvasott volna.
– Te... – A hangom remegett a düh és a zavarodottság keverékétől. – Belemásztal a fejembe
– Álmodtál – felelte könnyedén. – Én csak figyeltem.

Az állkapcsom megfeszült.
– Az nem a te dolgod volt.
Azrail egy pillanatig nem szólt semmit, csak megfigyelt.

– Kira – szólalt meg végül. – Te is tudod, hogy az erődet nem te választottad. Akkor nem tudtad irányítani. Most sem mindig tudod.

Nem akartam hallani.

Azrail hátradőlt az ülésben, szeme sötéten csillant az utcalámpák fényében.
– De most már értem – folytatta halkan. – Hogy miért nem félsz tőlem.

Ökölbe szorítottam a kezem, és elfordítottam a fejem az ablak felé.
A csend súlyos volt közöttünk. A kocsi egyenletes zúgása, az elsuhanó fények, a motor halk duruzsolása mind csak tompa háttérzajjá olvadtak össze.

Azrail nem erőltette tovább a beszélgetést, de éreztem, hogy figyel. Nem úgy, mint egy kívülálló, hanem mint valaki, aki már belém látott.

És ez zavart.

Tudtam, hogy nem fog bocsánatot kérni. Nem volt benne a természetében. Ő csak megtette, amit jónak látott, mert neki a határok máshol húzódtak, mint nekem.

– Nem vagyok kísérleti alany – morogtam végül, a tekintetem még mindig az ablakra szegezve.
– Nem,valóban nem ,de nem is így nézek rád – felelte nyugodtan.
– Akkor mégis miért?

Egy hosszú pillanatig csendben maradt.
– Mert kíváncsi vagyok rád.

Ez a válasz... meglepett.

Meglepett, mert nem számítottam rá. Mert Azrail nem volt az a fajta ember, aki elismeri, hogy bármi is igazán érdekli.

A levegő vibrált közöttünk, de másképp, mint amikor harcoltunk, vagy amikor próbáltunk túljárni egymás eszén. Ez most másfajta feszültség volt.

Valami, amit nem tudtam hova tenni.

– Szóval kíváncsi vagy – ismételtem meg halkan, mint aki az ízét próbálgatja a szónak.
– Igen.

Meglehet, hogy csak a fáradtság beszélt belőlem, de az a halk, egyszerű szó olyan mélyre hatolt, hogy egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

Mert most először, talán csak egyetlen apró repedés erejéig, de Azrail őszinte volt.