A Bátrak Háborúja

23.fejezet

Az idegen zihálva kapaszkodott a földbe, mintha próbálná megtartani azt, ami még maradt belőle. A testét remegés rázta, a pupillái kitágultak, de a tekintete üres volt. Egy elveszett emberé, akinek az elméje széthullik.

A szája hangtalanul mozgott. Szavakat próbált formálni, de Azrail suttogása mélyebben hatolt, mint bármilyen fájdalom.

– Ki… – kezdte, de elhalt a hangja. Újra próbálta. A torkából egy megtört nevetés szakadt fel. – Ez… érdekes…

Azrail figyelte, rezzenéstelen arccal.

– Az emlékeid már nem a tieid – mondta halkan. – Én döntöm el, hogy megmaradnak-e.

Az idegen teste ívbe feszült, mintha láthatatlan láncok húzták volna szét. A fájdalom az arcára fagyott, de még mindig nem omlott össze teljesen.

„Még mindig harcol.”

A gondolat villámként hasított belém. Azrail bárkinek el tudta venni az akaratát – ezt már láttam. De ez az alak… még mindig próbálta megtartani önmagát.

– A nevem… – zihálta. – Ryke.

Azrail enyhén félrehajtotta a fejét, mintha mérlegelné a választ.

– Hazudsz.

A szó alig volt több, mint egy lehelet, de az idegen teste összerándult. Azrail tovább fúródott az elméjébe.
– Akkor mondd el az igazat.

Az idegen lassan felemelte a fejét. A tekintetében nem csak fájdalom volt. Hanem valami más is. Dac.
-Próbáld csak – köpte, a szavai véresek voltak, ahogy megharapta az ajkát. – Nem vagy egyedül az irányítás képességével, de túl mélyen vagy – köpte ki a vért a földre. – Téged nem érdemes piszkálni.

A tekintete lassan felém fordult.
A gyomrom görcsbe rándult.
Azonnal tudtam, mit akar.
Azrail túlságosan erős volt. De én…

A világ megremegett.
Ryke oldalra billentette a fejét, mintha mérlegelné a helyzetet.
Azrail egy szót sem szólt. Csak állt ott, mozdulatlanul, és figyelte.

Én éreztem meg először.

A gravitációm megbillent. Nem úgy, mint amikor valaki fizikailag manipulálta – ez más volt. Mintha a testem belső egyensúlya szakadt volna meg. Egy pillanatra a szívem kihagyott egy ütemet. A légzésem kapkodóvá vált.

És Ryke mosolygott.

– Érzed már? – kérdezte. – Én nem az elmében turkálok, nem a lélekben, hanem abban, ami igazán számít. A test ösztönös ritmusa. A szívverésed, a lélegzeted, az idegeid apró impulzusai… mindet én irányíthatom.

A keze alig mozdult, és én térdre zuhantam.

A mellkasomban tompa fájdalom lüktetett, mintha valami láthatatlan erő szorítaná belülről a szerveimet.
– Nem öllek meg – mondta halkan. – Csak elveszem az irányítást.

Azrail azonban ekkor mozdult.

Egyetlen villanás volt, és a következő pillanatban Ryke már a levegőben volt, Azrail ujjai a torkára fonódtak.

Ryke szeme elkerekedett.
– Ez nem lehetséges… – suttogta, de a hangja megremegett.

Azrail nem szólt semmit. Csak nézte őt, kifejezéstelen arccal.
– A tested ritmusa? – suttogta végül. – Akkor nézzük, hogy milyen gyorsan tud megszűnni.

A keze mozdult.
Nem lassan. Nem kegyesen.

Ryke felsikoltott, amikor Azrail ujjai áthatoltak a mellkasán. A test megrándult, az ereje szétfoszlott, és én azonnal visszanyertem az irányítást a saját szervezetem felett.

A vér melegen fröccsent a földre.
Azrail ujjaiban ott lüktetett Ryke szíve.

Egyetlen pillanatig még dobogott.
Aztán elnémult.

Azrail elengedte a testet. Ryke élettelenül csapódott a földre, a szemei üresen meredtek az égre.

Azrail egy pillanatra a tenyerére nézett – majd összezárta az ujjait, és a szívből nem maradt más, csak apró húscafatok, amiket a szél sodort szét.

Én még mindig térdeltem, a mellkasom lüktetett, a testem remegett. A torkomban megakadt a levegő.

Az előbb még szembeszálltam volna vele. Ki akartam hívni.

Most pedig csak térdeltem, a testem még mindig remegett az előző támadás hatására, és néztem, ahogy Azrail ujjai között porrá omlik Ryke szíve.

Nem féltem tőle. De most tudatosult bennem igazán, milyen veszedelmes.

A csend szinte nyomasztó volt. A többiek sem mozdultak.

Maxine törte meg először a némaságot. – Azt a rohadt… – suttogta, és hallottam a hangjában az őszinte döbbenetet.

Nixon karba font kézzel állt, arcán kifejezéstelen maszkkal. – Gyors volt – jegyezte meg halkan, de az ébersége nem lankadt.

Gen egy lépést hátrált, mintha ösztönösen távolabb akarna kerülni Azrailtól. – Ennek a fickónak… nem volt esélye. Egyetlen pillanat alatt… – a hangja elhalt.

Rurh kis keze a mellkasára simult, mintha próbálta volna feldolgozni amit erzett5 – A szíve… olyan hirtelen szűnt meg dobogni – suttogta. A vak szemei mintha mégis látták volna, mi történt.

Azrail rám nézett. A tekintete hideg volt, de nem fenyegető.
– Jól vagy?

Meg kellett volna szólalnom. Valamit mondanom kellett volna.
Én azt hittem, hogy felérhetek ehhez.
Hogy kihívhatom őt.
Most már tudtam, milyen érzés, amikor valaki valóban megállíthatatlan.

A szám kiszáradt, de végül sikerült megszólalnom.

– Igen… – A hangom halk volt, de határozott. Nem akartam, hogy a többiek észrevegyék a bennem kavargó gondolatokat.

Azrail egy pillanatig még nézett, mintha felmérné, tényleg rendben vagyok-e. Aztán egyszerűen elfordult, és a porba hullott test felé pillantott.

– Kár érte – jegyezte meg közönyösen, mintha nem épp most tépte volna ki valaki szívét. – De nem hagyhattam, hogy tovább éljen.

Nixon elhúzta a száját. – Már régóta nem láttunk ilyet tőled.

Azrail nem válaszolt.

Maxine sóhajtott, és a tarkójára tolta a kezét. – Oké, szóval… most, hogy ezt letudtuk, valaki elmondja, mi a franc volt ez?
- Még én sem tudom - ingattam a fejem ahogy szép lassan felálltam.
- Jól vagy ? - jött oda hozzám Max aggódva.
- Igen - bólintottam.
Nixon közben a holttest felé biccentett. – Azt tudjuk, hogy több ilyen van? Vagy ez egyedi darab volt?

Gen a földre köpött. – Nem hiszem, hogy egyedi. Az ilyenek sosem azok.
- Egy másik táborhoz tartozott - szólalt meg Azrail közönyösen. - Irányította a test funkcióit és színtiszta energiákat - magyarázta unottan.
Nixon összehúzta a szemét. – Szóval azt mondod, volt valaki, aki belenyúlt a saját testébe, és így manipulálta az erejét?

Azrail aprót bólintott. – Valószínűleg kísérleti alany volt. Nem természetes módon szerezte ezt a képességet.
Maxine az orrnyergét dörzsölte. – Remek. Akkor több olyan van mint te ? - kérdezte és rápillantott a fiúra.
Azrail oldalra billentette a fejét, a tekintete érzelemmentes maradt. – Ha arra gondolsz, hogy vannak-e mások, akik ennyire veszedelmesek… akkor igen.

Maxine fintorgott. – Fantasztikus.

Nixon elvigyorodott, bár a szemében ott volt a feszültség. – Legalább tudjuk, hogy veled nem érdemes ujjat húzni.
– Ezt eddig is tudtad – felelte Azrail szárazon,mire mindenki bólintott.

- Induljunk - fújtam ki a levegőt és óvatosan mozdultam a kocsi felé.

Tovább indultunk.