A Bátrak Háborúja

27. fejezet

Azrail olyan gyors volt, hogy emberi szemmel követhetetlen volt a mozdulata. Egy pillanat alatt mellettem termett, és mire észbe kaptam, már közénk is lépett. A jelenléte hirtelen lehűtötte a levegőt, mintha minden feszültség egy pillanatra megdermedt volna körülöttünk.

Egyetlen mozdulattal megragadta Nixon csuklóját, és az elektromosság azonnal megszűnt pattogni a levegőben,ahogy az én erőm is elaludt egy pillanatra. Nixon összerezzent, mintha hirtelen kijózanodott volna, de Azrail szorítása nem engedett.

- Elég volt - mondta halkan, mégis olyan fenyegető éllel, hogy a körülöttünk lévők ösztönösen hátrébb léptek.

Nixon reszketve próbálta kiszabadítani magát, de Azrail tekintete jegesen villant rá, és ez elég volt ahhoz, hogy a fiú megmerevedjen.

- Nem akartam... - motyogta zavartan, a haragja helyett most már inkább a zavarodottság és a bűntudat tükröződött az arcán.

Fellélegeztem, de a testem még mindig zsibbadt az áramütéstől. Azrail egyetlen pillantást vetett rám, a szemében az a jól ismert közönyös, átható hidegség ült. Nem szólt semmit, nem kérdezte, hogy jól vagyok-e.

A tömeg lassan újra mozgásba lendült, mintha az előző percek feszültsége csak egy múló zavar lett volna. De én tudtam, hogy ez több volt annál.
Egy hosszú, remegő lélegzetet vettem, próbálva összeszedni magam. Azrail még mindig ott állt, mozdulatlanul, mintha semmi sem történt volna. Nixon végül elrántotta a kezét, de nem nézett fel, csak motyogott valamit Gennek, aki aggódva fogta meg a karját, hogy elvezesse a tömegből.

Ahogy távolodtak, Azrail lassan felém fordult. A tekintete semmitmondó volt, mintha az egész helyzet nem érdemelne több figyelmet a részéről.

- Óvatlan voltál - jegyezte meg ridegen, mintha csupán egy tényt közölne.

Az állkapcsom megfeszült. - Köszönöm a megjegyzést - morogtam, és finoman megdörzsöltem a karomat, ahol még mindig bizsergett a fájdalom. - Legközelebb talán gyorsabban közbeléphetnél.

Egy pillanatra mintha a szeme sarkában árnyalatnyi szórakozottság villant volna, de olyan gyorsan tűnt el, hogy talán csak képzeltem.

- Talán - felelte egyszerűen, majd hátat fordított.

Ahogy figyeltem, ahogy eltűnik a tömegben, éreztem, hogy a feszültség nem múlt el teljesen. Ez az este több kérdést hagyott maga után, mint amennyit megválaszolt. És valahol mélyen tudtam, hogy Azrail sem azért lépett közbe, mert érdekelte volna, mi történik - hanem mert egyszerűen ilyen volt. Egy árnyék, ami akkor tűnik fel, amikor a legváratlanabbul éri az embert.

A zene tovább dübörgött, mintha mi sem történt volna, és az emberek hamar visszatértek a saját kis világukba. De én még mindig ott álltam, a testem zsibbadtan lüktetett az áramütés emlékétől, és a gondolataim nem hagytak nyugodni.

Gen és Nixon már eltűntek a tömegben, de az este vibráló energiája nem csillapodott. Valahol mélyen tudtam, hogy Nixon nem fogja könnyen feldolgozni ezt a kis közjátékot - de azt is tudtam, hogy nem az én dolgom lesz kezelni a következményeit.

Megmozgattam az ujjaimat, próbálva lerázni magamról a maradék zsibbadást, majd a bárpult felé indultam, hogy kérjek egy pohár vizet. Azrail alakja már csak egy elmosódott emlék volt a perifériámon, de valahogy tudtam, hogy figyel. Ő mindig figyelt.

Amikor a pulthoz értem, egy ismerős arc hajolt felém.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen látványos show-t kapok ma este - jegyezte meg szórakozottan egy mély hang.

Felpillantottam, és egy sötét szemű srác ült a bárszéken, egy félig teli pohárral a kezében. Az arcát részben árnyék fedte, de a vigyorát így is tisztán láttam.

- Nem volt műsor - feleltem szárazon, miközben intettem a pultosnak.

- Nem? Pedig kívülről elég izgalmasnak tűnt - kortyolt bele az italába, majd a poharat az asztalhoz koppintotta. - Te vagy Kira, igaz?

Összeszűkült a szemem. Nem szerettem, ha olyanok tudják a nevemet, akiket én nem ismerek.

- Ki kérdezi?

A srác vigyora kiszélesedett. - Valaki, akit érdekel, milyen érzés lehet uralni a két ellentétes erőt. A vonzást és a taszítást.

Egy pillanatra megállt a levegő a tüdőmben. Nem sokan tudtak a képességeimről - legalábbis nem így, ilyen egyértelműen.

Kissé oldalra billentettem a fejem, miközben végigmértem. Nem tűnt fenyegetőnek.
Összeszűkült szemmel figyeltem a srácot. A pimasz vigyora mögött valami több rejlett - nem csak egyszerű kíváncsiság. Az emberek nem szokták csak úgy megemlíteni az erőmet, hacsak nincs valami hátsó szándékuk.

- És ha nem akarok beszélgetni? - kérdeztem, miközben a pultos elém tett a pohár vizet.

A srác hanyagul hátradőlt a székén, mintha egy cseppet sem zavarná a hűvös elutasításom.

- Akkor nem beszélgetünk - vont vállat, majd ismét belekortyolt az italába. - De azt hiszem, előbb-utóbb úgyis szóba kerülök.

Megforgattam a szemem, és inkább a poharamért nyúltam. Már épp a számhoz emeltem, amikor egy árnyék mozdult mellettem. Azrail állt ott, szokásos közönyös arckifejezésével, de a tekintete egy pillanatra a srácra villant. Nem volt benne nyílt fenyegetés, de aki ismerte Azrailt, az tudta, hogy az ő figyelme sosem véletlen.

- Probléma van? - kérdezte halkan, de a hangja kemény éllel csengett.

A srác oldalra billentette a fejét, és egy halvány, szinte kihívó mosollyal nézett Azrailre.

- Egyáltalán nem. Csak egy érdekes beszélgetést folytattunk Kirával.

Azrail nem válaszolt azonnal. Csak állt ott, mozdulatlanul, tekintetével szinte a földbe szegezve a srácot. A levegő megváltozott közöttük - a könnyed, fesztelen hangulat pillanatok alatt sűrűvé vált, mint a vihar előtti csend.

A srác végül felnevetett, megtörve a feszültséget, majd letette az üres poharát a pultra.

- Jó, értem én - sóhajtott, miközben felállt. - Nem akartam gondot okozni. Csak érdeklődtem.

A szemeibe néztem, de nem tudtam eldönteni, hogy valóban így van-e, vagy csak szórakozik rajtunk.

- Mindenesetre találkozunk még - tette hozzá könnyedén, majd megfordult, és eltűnt a tömegben.

Azrail még egy hosszú pillanatig figyelte, ahogy távolodik, majd felém fordult.
- Nem tetszik nekem - mondta végül kimérten.
Felsóhajtottam, és a poharamért nyúltam.
- Kezdem azt hinni, hogy neked senki sem tetszik.

Azrail nem válaszolt, de éreztem a pillantását, ahogy a poharam fölött rám szegeződik.
- Menjünk haza - sóhajtottam.

Ahogy kiléptünk a klubból, az éjszakai levegő hűvösen csapott az arcomba. Azrail némán sétált mellettem, a kezét a zsebébe dugva, arca rideg és kifejezéstelen volt, mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna. Nem kérdezte, jól vagyok-e, nem fűzött megjegyzést Nixon kiszámíthatatlan viselkedéséhez - egyszerűen csak haladt előre, mintha minden jelentéktelen lenne számára.

Gen még mindig kicsit remegett a történtek után, Nixon pedig némán bámulta a földet, mintha szégyellte volna magát. Max, aki az este folyamán a legvidámabb volt, most csendesen haladt mellettünk, talán ő is érezte a feszültséget.