A Bátrak Háborúja

37.fejezet

Jox egy kis idő múlva kopogott a szoba ajtaján.
– Mind ébren vagytok? – kérdezte, ahogy bedugta a fejét.
– Igen – válaszolta Gen készségesen, talán túlságosan is gyorsan.

Az öreg beljebb lépett, majd karba tett kézzel végignézett rajtunk.
– Geveniev, a te táborodat rombolta le az a szörnyeteg? – kérdezte, és a hangjában olyan őszinte bosszúság csengett, hogy egy pillanatra megdöbbentem.

A szemöldököm felszaladt. Majdnem elnevettem magam – nem én voltam a szörnyeteg, hanem a tábor emberei, de ezt ő nem tudhatta. A propaganda tökéletesen végezte a dolgát.

– Pontosan – vágta rá Gen, és egy leplezetlen él jelent meg a hangjában. – Évek munkáját tette tönkre. Olyan embereknek nyújtottunk menedéket, akiknek semmi más nem maradt, és ő…- hazudott ő maga hivatkozott arra a helyre pokolként.

– Egyetlen éjszaka alatt elpusztított mindet – fejezte be az öreg keserűen.

Azrail hangtalanul figyelte a jelenetet, a vonásai rezzenéstelenek maradtak. Nem szólt közbe. Én sem.

– Az a förtelem nem érdemli meg, hogy éljen – Jox hangja most már dühösen csengett. – Egy ilyen vadállatot ki kellene irtani, mielőtt még több kárt okoz. A táborok védelmet nyújtanak! Ott legalább rend van! De az ilyen… az ilyenek csak káoszt hoznak magukkal!

A gyomrom összeszorult.
Gen nem próbálta meg lecsillapítani. Sőt.
– Igazad van – bólintott. – Nem fog megállni, amíg mindent tönkre nem tesz.

Jox sötéten felhorkant.
– Ha valaha a kezeim közé kerülne…

Nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. A jelentése így is egyértelmű volt.

Maxine és Nixon mereven hallgattak, láthatóan egyikük sem mert megszólalni. Ruth az ágy szélén ült, az arcán olvashatatlan kifejezéssel.

Én pedig csak álltam ott, miközben az öreg minden szava úgy vágott belém, mint egy kés. És Gen? Gen élvezettel adta alá a lovat.

Az öregnek  fogalma sem volt róla, hogy a „szörnyeteg”, akit olyannyira gyűlöl épp itt van a házába.

Mindenki csendben hallgatta, ahogy Gen tovább szónokolt, és az öreg, mint egy imádkozó pap, figyelte minden szavát.Ott csak az számított, hogy a "szörnyeteg", aki vagyok, megpróbálja elrontani a rendet, amit a táborok képviselnek. Az öreg pedig mindent elhitt, amit a propagandájuk sugallt: a táborok isteni helyek, ahol minden gyerek megtalálja a boldogságot és harmóniát. Az erőm reagált az érzéseimre, ki akart törni de nem engedtem.

– A táborok célja, hogy megtisztítsák a világot a szörnyektől – mondta az öreg, mintha minden egyes szóval igazolná az egész rendszert, amelyet a propaganda épített. – Mindenki, aki oda kerül, boldog és kiegyensúlyozott lesz. Kivéve persze, akik az ellenállás útjára lépnek, azoknak nincs helyük ott.

Gen elégedett mosolyt villantott, miközben az öreg minden szavát aprólékosan megszívlelt. Tudtam, hogy hazudik, mindenki tudta,de az öreg nem látja.
-  A fehérhajúnak pusztulnia kell,vagy így vagy úgy- folytatta Gen.

A feszültség egyre nőtt a szobában. Max, Nixon és Ruth mind hallgatott, de a szemük villámokat szórtak. Azrail szemei mintha kiélesedtek volna. Lassan mozdult, mikor megropogtatta a nyakát. Az egész jelenet egy pillanatra megfagyott.

Gen arca elsápadt, ahogy Azrail mozdulata fenyegetővé vált. Ő semmit sem tehetett volna, ha Azrail végre úgy dönt, hogy reagál. A szobában mindenki lélegzetét visszafojtva várta, hogy mi fog következni.

- Ne haragudj Jox ,de fáradtak vagyunk - remegett a lány hangja.
- Persze ,persze , reggel folytatjuk - legyintett és kiment.
Miután az ajtó bezárult, Max nem bírta tovább.
- Mi a fasz volt ez ? - kérdezte  és olyat lökött Gen - én, hogy az hátra tántorodott. Az arcán az érzés vegyes volt: düh, csalódottság, és egyfajta elfojtott feszültség. Gen próbált megállni, de nem volt elég stabil, hogy megőrizze a helyzet fölötti irányítást.

Az az érzés volt bennem, mintha az egész szoba tele lett volna feszültséggel, és én is csak az egyetlen pillanatra vártam, amikor végre az erőmet kitörhetem. Még nem most. Még nem.
De éreztem, hogy közel van.
– Így szimpatikusabbak leszünk – vont vállat Gen egykedvűen, mintha minden, ami történt, csak egy apró részlet volna a nagyobb játékban.

– Kimegyek – suttogtam, próbálva elkerülni a további feszültséget.

– Már megint nem tudod irányítani magad? Pedig éveket töltöttél el, hogy kontrollálhasd az erődet – szólt gúnyosan, szinte élvezve a helyzetet.

– Igen, és azért állsz még itt, mert megvan a kontrollom, te rohadék – szűrtem a fogaim között a szavakat, érezve, hogy minden egyes pillanattal egyre nehezebb visszatartani azt a dühöt, ami már-már elárasztott. Gen semmi mást nem akart, mint hogy a hatalmába kerítsen, és minden egyes szavával próbált engem a határra sodorni.

De én most nem engedhetem meg neki, hogy nyerjen.
Megfeszítettem az ujjaimat, aztán lassan kiengedtem a feszültséget. Mély levegőt vettem, és megfordultam, hogy kimenjek, de Max elém lépett.

– Ne most – mondta halkan, de határozottan. – Ha kimész, Jox még többet fog kérdezősködni.

Igaza volt. Ha most távozom, azzal csak még gyanúsabbá válok. Az öreg nem volt ostoba, csak vak volt a propagandára. És ha meglát kint, egyedül, feldúltan, azzal talán összeköti a pontokat.

Gen továbbra is mosolygott, de láttam rajta, hogy egy része ideges. Nem azért, mert fél tőlem – nem, ő azt hitte, nyeregben van.

Azrail nem mozdult, nem szólt semmit, de valami megváltozott benne. A jelenléte súlyosabb lett, a levegő sűrűbb körülötte. A csend, ami eddig is fojtogató volt, most gyilkos fenyegetéssé vált.

Aztán, minden figyelmeztetés nélkül, Azrail megindult. Egyetlen lépés volt, de Gen úgy rántotta magához a karját, mintha csapásra számítana.

– Hagyd békén – mondta Azrail. A hangja mély volt és nyugodt, de a sötétség ott rejtőzött a szavak között.

– Ha nem bírja a feszültséget, az nem az én problémám – vágta rá Gen, de a hangja már nem volt olyan magabiztos.

Azrail ajka alig észrevehetően megrándult, mintha egy árnyéknyi mosoly játszott volna rajta. Egy hosszú pillanatig csak nézte Gent, a tekintete jeges és fenyegető volt.

Aztán villámgyorsan mozdult.

Gen fel sem fogta, mi történik, csak azt érezte, hogy a háta a falnak csapódik. Azrail szorítása nem volt fájdalmas, de a puszta tény, hogy egyetlen mozdulattal oda szögezte őt, elég volt ahhoz, hogy a vér kifusson az arcából.

– Ha még egyszer a szádra veszed ezt a szart, én magam gondoskodom róla, hogy többé ne legyen mivel beszélned – suttogta Azrail jeges hangon.

Gen ajkai elváltak, de nem jött ki hang a torkán.

Max,Ruth és Nixon nem szóltak semmit, nem is mozdultak. Tudták, hogy ez most elkerülhetetlen volt.

Én sem szóltam. Csak figyeltem, ahogy Azrail végül elengedi Gent, aki zihálva támaszkodott a falnak.

Azrail egy pillanatig még nézte őt, majd hátrébb lépett, mintha mi sem történt volna.

– Most pedig – mondta halkan, de a hangja még mindig rémálmokat idézett –, mindenki pihenni fog. És reggel senki nem fog erről beszélni.

Senki nem ellenkezett.