A Bátrak Háborúja

38.fejezet

-Megint mögé bujsz - suttogta Gen rám nézve.

-Geneviev - válaszolt Azrail helyettem , ahogy kimonta a lány nevét végigfutott a hátamon a hideg.- Utoljára figyelmeztetlek . Vagy azt szeretnéd, hogy elvegyek tőled mindent ? - nézett rá hidegen a fiú.
Gen arca egy pillanatra megfeszült, mintha nem tudná eldönteni, visszavágjon-e vagy sem. A szeme villámokat szórt, de a testbeszéde elárulta: pontosan tudta, hogy egyetlen rossz szó, egyetlen rossz mozdulat, és Azrail megteszi, amit ígért.

Azrail nem fenyegetett feleslegesen. Ha valamit kimondott, azt be is váltotta.

A levegő vibrált körülötte, mintha valami láthatatlan erő áramlott volna belőle. Nem kiabált, nem lendült támadásba – nem is kellett. Az a nyugodt, halálosan pontos jelenlét önmagában is elég volt, hogy Gen megdermedjen.

– Ezt ne felejtsd el – tette hozzá Azrail, majd elfordult tőle, mintha már nem is érné meg a figyelmét.

Én is mozdulatlanul álltam, figyeltem, ahogy Gen ökölbe szorított kézzel próbál uralkodni magán.

Tudtam, hogy gyűlölte Azrailt. És talán engem is.
De leginkább azt gyűlölte, hogy tehetetlen volt ellene,ahogy mindenki más is.

Mindenki elhelyezkedett én pedig végig néztem a szóban. A fiúk a földön aludtak a szoba egyik sarkában mi Ma,el a másikban Ruth az ágyon. Lassan közelebb hajoltam Maxhez

-Mi Gen képessége? - kérdeztem suttogva. Láttam az arcán a dühöt az utálatot,a gyűlöletet , mégsem tett semmit . Az én erőm már rég kirobbant volna.
Ahogy feltettem a kérdést Max majdnem felnevetett.
– Gen képessége? – ismételte meg halkan, mintha nem lenne fontos, de valójában mindent elmondott. – Ő egyszerűen... csúszóssá teszi azt, amit megfog. Mint ha szappannal kenné be a dolgokat. Sok borsot tört a táborba az emberek orra alá, ha éppen nem nyomták el az erejét az injekciókkal – mondta Max, miközben a szemei elkalandoztak. – De harcban semmit nem ér,főleg ha egy erős képességel találja szembe magát. -  mondandója egyszerű volt, mégis szinte minden benne volt. Gen képessége hatékony, ha a körülmények ideálisak, de a valóságban, ha valaki erősebb nála, könnyen tehetetlenné válik.

Bólintottam, hogy tudomásul vettem, majd a másik oldalamra fordultam, hogy aludjak. A fáradtság lassan elnyomott, de az agyamban még ott zakatoltak a gondolatok. Gen ereje, Azrail hideg tekintete, és a táborokkal kapcsolatos titkok mind felforgatták a nyugalmamat. Ahogy próbáltam elaludni, úgy éreztem, hogy minden apró nesz, minden kis mozdulat a szobában egy újabb veszélyt jelenthet.

Az álom lassan, de biztosan magával húzott, mintha nem lenne menekvés. Éreztem, ahogy a valóság és a rémálom határvonalai elmosódnak, és egyre mélyebbre kerülök abba a sötét világba, amit el sem tudtam képzelni.

Hirtelen, mintha egy másik világban találtam volna magam, egy emelvényen térdeltem. Az arcomat valami hideg vasmaszk fedte, ami égette a bőröm, és ahogy megpróbáltam felemelni a fejem, éreztem a láncok feszülését a kezeimen. Minden egyes mozdulat fájt, mintha valami kegyetlen erő tartana fogva.

A tömeg előttem üvöltött, a hangok egyesültek, mint egy szörnyű zúgás, ahogy mindenki egyszerre kiáltotta: „Szörnyeteg!” Hiába próbáltam magamhoz térni, az erőm, amit annyira meg akartam használni, nem reagált. Mintha valami láthatatlan fal akadályozta volna. Az érzés olyan volt, mint egy sötét erő, ami elnyel minden reményt.

Aztán hirtelen éreztem egy erős kezet a hajamban. Az fájdalmasan megragadott, és felemelt, mintha egy játékszer lennék. Az arcát nem láttam, de a hangja éles, hideg és tele volt gyűlölettel.

-Nézd, mit tettél! – mondta, és abban a pillanatban a szemem elé tárult a látvány, amitől a világ szinte megállt körülöttem. Max, Nixon, Ruth, Gen és még Azrail is ott feküdtek, mozdulatlanul, vérben úszva. Az arcukon fájdalom és meglepetés keveredett, de a legszörnyűbb dolog az volt, hogy én voltam az, aki tette. Az én kezem nyomot hagyott rajtuk, mintha valami elpusztíthatatlan erő irányította volna őket.

A szívem szinte megállt.
-Bűnhődj – szólt a férfi, és a hangjában ott volt a gyűlölet minden cseppje. – Neked a halál kegyelem lenne.

A szavak fájdalomként hasítottak belém. Nem tudtam, hogyan reagáljak, nem volt erőm, hogy bármit is tegyek. Az erőm elhagyott, mintha sosem lett volna. A fájdalom elnyelt, és bár szabadulni akartam, egyetlen mozdulat sem jött. Csak tehetetlenül, kétségbeesetten bámultam a férfi hideg, kemény arcát.

Hirtelen éreztem, hogy felrántanak. A kezei kemények voltak, és bár próbáltam ellenállni, erősebbnek éreztem magam, mint bármi, amit valaha ismertem. A következő pillanatban egy hatalmas lökés ért, és a földre zuhantam. Az egyetlen, amit láttam, az egy rozsdás, hatalmas vasbika volt, amelyhez taszítottak.

A szívem hevesen dobogott, és minden egyes érintés, minden egyes mozdulat csak mélyítette a rémületet, amit éreztem. A vasbika acélos szemei mintha engem figyeltek volna, és az egész jelenet szörnyűsége elnyelt.
A vasbika belsejébe taszítottak, és a hideg fém azonnal körülölelt, mintha egy élő szorítás lenne. Minden egyes mozdulatom, minden egyes próbálkozás a szabadulásra csak fokozta a bezártság érzését. A bika belseje szoros volt, és éreztem, hogy a fém hideg érezetei keresztül hatoltak rajtam, mintha minden egyes porca, ízületem fájdalmasan reagálna rá.

Aztán hirtelen, ahogy a férfi elfordult, hallottam a fém ropogását, és a távolból egy felerősödő hang ütötte meg a fülemet. A tűz. A tűz fellobbanása olyan volt, mintha a világ minden egyes szenvedése összpontosult volna egyetlen pillanatban. A fém felmelegedett alattam, éreztem, ahogy az hőt sugároz, és a fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált.

A tűz égett, az égés érzete szinte minden idegszálamat elérte. A fém, ami körülvett, forró volt, mintha mindent el akarna pusztítani. És a fájdalom… a fájdalom, ami már a lelkemen égett, most fizikailag is megjelent. Próbáltam mozdulni, próbáltam felmérni, hogy van-e kiút, de minden próbálkozás hiábavaló volt. A tűz és a fém szorítása elvette minden erőmet, és a félelem, ami eluralkodott rajtam, már túl volt azon, amit elviselhettem volna.

A környezetem tompult, ahogy a lángok egyre közeledtek. Az égető fájdalom szinte minden lélegzetvétellel egyre erősebbé vált, és a hangok, a sikoltozás és a tűz ropogása úgy tűnt, mintha mindent elnyelne. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy minden egyes lélegzetvétel az utolsó lesz, és mintha a világ omlott volna össze körülöttem.

Sikoltva ébredtem, mintha a fájdalom még mindig ott lett volna, mint egy elnyomott, mélyen gyökerező kín. A mellkasom vadul emelkedett és süllyedt, mintha minden egyes lélegzetvétel súlyosabb lett volna. Az erőm vadul készült kitörni, mint egy robbanás, és én éreztem, hogy elveszítem a kontrollt. Az elmém ködös volt, és az egész világ szétfolyt körülöttem, mintha valami szörnyű erő húzott volna lefelé.