A Bátrak Háborúja

51. fejezet

A sötétség lassan, puhán ölelt magához, és végre elaludtam.

----

Az első dolog, amit érzékeltem, a tompa csend volt. Az a fajta csend, ami túl mély ahhoz, hogy teljesen természetes legyen.

Lassan nyitottam ki a szemem. A helyiség halvány fényben úszott, valószínűleg egy kinti lámpa beszűrődő fénye volt az egyetlen világosság.

-Hol vagyunk? - kérdeztem halkan.

-A legközelebbi mozelben - szólt Azrail hűvösen. Jobban voltam. Az elmém és a testem is.

-Vissza kell mennünk a többiekhez- ültem fel, mire Azrail felállt.
-Kira - a hangja hűvös volt, de a tartása feszes.

-Mi a baj ? - ráncoltam a homlokomat.

-A hatóságok megtalállták Beyron táborát. Mindent a te nyakadba varrtak.

A szavak, amiket Azrail mondott, olyan súlyosak voltak, hogy egy pillanatra úgy éreztem, mintha az egész testem összeroskanna. Az agyam próbált feldolgozni mindent, de a szavak csak pörögtek, és a kérdések egyre inkább összekeveredtek bennem.
- Mi ? - hitetlenkedtem és beletúrtam a hajamba.- Meddig coltam kiütve - kérdeztem és éreztem, hogy a pánik lassan kúszik fel a gerincemen.
- Pár órát- vont vállat Azrail.
- Dehát Beyron volt a rossz - ébredt fel bennem a harag is.

Azrail hűvösen, mégis határozottan ránézett, mintha arra várna, hogy megértsem, ami a háttérben rejlik.

- Igen, Beyron volt a rossz. De most már nem számít. Az ő bűneit most a te nevedre írták. És ez nem csupán egy vád, Kira. A hatóságok most téged keresnek.

A szavak súlya mintha egyre jobban nyomott volna. Az agyam lassan próbált működni, de a pánik nem engedett. A gondolat, hogy mindent rám fogtak, hogy a saját bűneimet cipelnem kell, mintha a világ összes terhe ránehezedett volna a vállaimra. Az arcomon végigfutott a harag, de az is, hogy nem tudtam, mit kezdjek ezzel az egésszel.

- Te voltál és te is leszel a bűnbak- folytatta hidegen.- Miután leromboltal egy egész tábort,bárki bármit is tesz te leszel a hibás- a szavai, bár egyszerűek voltak, úgy hasítottak belém, mint egy éles penge. Nem kiabált, nem vádolt, csak kimondta azt, amit már mindenki eldöntött.

Én voltam a bűnbak.
- Dehát ez kurvára nen fair - dörzsöltem meg az arcom.
Azrail meg sem rezzent a káromkodásomra. Csak állt ott, karba tett kézzel, rezzenéstelen arccal, mintha ez az egész nem lenne több egy jelentéktelen tényközlésnél.

- Az élet nem fair - mondta végül, hűvösen. - A hatóságoknak kellett egy bűnbak. Beyron halott, az emberei szétszóródtak, és te vagy az egyetlen, akit még elérhetnek.

A gyomrom összeszorult.

- És szerinted mit kéne tennem? - néztem rá élesen. - Hagyjam, hogy rám varrják ezt az egészet?

- Menjünk vissza.A többieknek tudniuk kell erről. Nem vagy egyedül ebben.

Halkan felnevettem, de semmi vidámság nem volt benne.

- Nem vagyok egyedül? - A hangom keserű volt. - Mert eddig úgy tűnt, hogy minden egyes rohadt helyzetben nekem kellett kitalálnom, hogyan éljem túl és vedjem meg a többieket.

Azrail egy pillanatig csak nézett, aztán sóhajtott egyet.
- Ha egyedül lennél, most nem állnék itt.

Megálltam. Az ajkaim elnyíltak, de egyetlen szó sem jött ki rajtuk.

Rám nézett, és a tekintete most valahogy más volt. Nem gyengéd, nem is meleg... de volt benne valami, amitől a mellkasomban összeszorult valami.

- Nem megyek vissza.Hagy itt - mondtam ki a szavakat még mielőtt végiggondolhattam volna. Ahogy a gondolat megformálódott bennem félelem fogott el. - Neked is könnyebb lessz. Engem keresnek ,rám vadásznak. Mindenkinek könnyebb lenne. - remegett meg a hangom a felismeréstől.

Azrail mozdulatlanul állt, és egy pillanatig csak nézett rám. A tekintete hűvös maradt, de valami mélyebb árnyalat is átsuhant rajta - egyfajta fásult türelem.

- Szóval azt akarod, hogy itt hagyjalak - mondta végül lassan, mintha az ötletet magát is abszurdnak tartaná.

Összeszorítottam az állkapcsomat.

- Igen - feleltem, próbálva meggyőzni magam is. - Így mindenki biztonságban lenne. Téged nem fognak elkapni, nem tudnak ártani neked. Ha nem vagyok ott, kevesebb lesz a veszély.

Azrail nem szólt azonnal, csak egyenesen a szemembe nézett. A csend, ami közénk telepedett, sűrű és nehéz volt, mintha a szavai már ott lebegtek volna a levegőben, készen arra, hogy szétzúzzák az érvelésemet.

Aztán halkan, alig hallhatóan felnevetett. Nem vidáman. Nem kedvesen. Cinikusan.

- Kira... - a hangja szinte szórakozott volt, de a tekintete élesen fúródott belém. - Te tényleg azt hiszed, hogy ha eltűnsz, minden megoldódik?

- Nem... de... - A szavak összekeveredtek a fejemben.

- Nem hagylak itt - jelentette ki egyszerűen. Nem volt benne hezitálás, sem érzelem. Csak puszta tényként közölte.

- De miért? - kérdeztem kétségbeesetten.

Azrail közelebb lépett, és enyhén oldalra billentette a fejét, mintha egy különösen ostoba dolgot próbálna feldolgozni.

- Mert így döntöttem.

Egyszerű, rideg válasz volt, de épp ettől volt megkérdőjelezhetetlen. Azrail nem fogott magyarázkodni. Nem próbált szépíteni semmit.

- Nekem nem árthat senki - folytatta közönyösen. - De neked igen. És ha most elszöksz, pontosan az történik, amit a hatóságok akarnak. Levadásznak.

A torkom kiszáradt.

- De mi van, ha így is mindenki meghal miattam? - suttogtam.
Azrail halványan elmosolyodott, de a mosolya rideg volt, árnyékokkal teli.

- Ne felejtsd el, hogy én magam vagyok a sötétség - mondta halkan, de a szavai úgy kúsztak végig a bőrömön, mint egy jeges érintés. - Nem tudnak elkapni. Nem tudnak megölni.

Összeszorítottam az állkapcsomat. A hideg, amivel beszélt, emlékeztetett arra, milyen is valójában. Azrail nem volt egyszerűen csak egy szövetséges. Ő egy árnyék volt, egy rémálom, amelyet nem lehetett elpusztítani.

- Akkor miért törődsz ezzel? - kérdeztem halkan.

Egy hosszú pillanatig nem válaszolt. A sötétség köré fonta magát, mintha maga is annak a része lenne. A tekintete átható volt, túl mély ahhoz, hogy igazán belelássak.

Aztán végül megszólalt, halkan, alig több mint egy suttogás.
- Mert te nem vagy sötétség.