A Bátrak Háborúja

74.fejezet

Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy vallomás volt-e, vagy csak egy újabb manipuláció a részéről. Az biztos, hogy mélyre talált, mert a mellkasom összeszorult egy pillanatra.
- És mi van ha neked van szükséged rám? - kérdeztem és tettem felé egy lépést.

Azrail enyhén oldalra billentette a fejét, de az arckifejezése nem változott. A szeme sötét csillogással figyelt, mintha mérlegelné a szavaimat.

– Érdekes felvetés – felelte végül, a hangja nyugodt maradt, de volt benne valami kiismerhetetlen. – De mondd, honnan veszed, hogy valaha is szükségem volt bárkire?

A kihívás ott lógott a levegőben, és tudtam, hogy próbára tesz. Egy újabb játék, egy újabb próba, amiben meg akarta tudni, mennyire értem őt valójában.

– Mert láttam, amikor hagytad, hogy meglássam – feleltem halkan.

Azrail egy pillanatra elhallgatott, mintha megfontolná a választ. A csend hosszúra nyúlt közöttünk, és éreztem, hogy ezen a határon már nem csak én állok.

– És ha így is lenne? – kérdezte végül, alig hallhatóan.
- Akkor itt leszek - suttogtam és tettem felé még egy lépést.

Azrail egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. A szavak egyszerűek voltak, mégis súlyosabbnak tűntek, mint bármilyen hosszú magyarázat vagy ígéret.

A tekintete mély és kiismerhetetlen maradt, mintha mérlegelné, hogy elhiggye-e ezt az egyszerű kijelentést. De valahol a sötét pillantása mögött ott rejtőzött valami... egy repedés a tökéletesen felépített falán.

A szája sarka alig észrevehetően megrándult, talán egy gúnyos mosoly próbált kirajzolódni, talán valami más.

– Akkor itt leszel – ismételte, mintha ízlelgetné a szavakat. – És ha egy nap én mondom neked ugyanezt?

A kérdés furcsa volt, és egy pillanatra meglepett. De nem hátráltam meg.

– Akkor tudni fogom, hogy igazam volt – feleltem egyszerűen.

Azrail mélyen a szemembe nézett, mintha a válaszommal együtt engem is mérlegelne. Végül elfordult, de mielőtt elindult volna, még egy pillanatig ott maradt.

– Ne bízz bennem ennyire könnyen – mondta halkan, majd elindult az árnyékok felé, de tudtam, hogy a szavaim ott maradtak vele.

És én is ott maradtam.

Az éjszaka csendje körbevett, de a levegő még mindig vibrált a kimondatlan szavaktól és a feszültségtől. Mindenki a saját gondolataiba merült, és bár egy fedél alatt voltunk, most mégis úgy tűnt, mintha mind külön világban lennénk.

Nem tudom, mikor csukódtak le a szemeim, de az álmosság hamar elnyomott. Az alvás mégsem hozott nyugalmat – valahol a tudatom mélyén még mindig ott lappangott az elmúlt órák súlya.

A hajnali fény ébresztett, a többiek még  aludtak mikor kimentem a konyhába, hogy igyak egy kávét.

A konyha hideg, reggeli csendjében minden hangtalan volt, csak a lépteim hallatszottak, miközben elindultam a kávéfőzőhöz. Az ablakon beszűrődő halvány fények, mintha óvatosan megérintették volna a szoba sötét sarkait, éreztetve, hogy egy új nap kezdődik.

Ahogy a kávé illata betöltötte a levegőt, éreztem, hogy a feszültség, ami az előző napokban bennem volt, lassan oldódni kezd. De a nyugalom sem tartott sokáig.

A kávé lassan csordogált a csészémbe, amikor Azrail feltűnt a perifériás látásomban. A szívem kihagyott egy ütemet az ilyedsegtől.

-Ha jól emlékszem kértelek már, hogy ne settenkedj. - mordultam rá.

- Én pedig ha jól emlékszem már mondtam ,hogy nem settenkedek - felelte ridegul.

-Aludtál?- kérdeztem rápillantva.
-Keveset - vont vállat.

Félmosolyt húztam, miközben a kávéfőzőt figyeltem. A mozdulataim szinte automatikusak voltak, ahogy az elnyújtott csendet próbáltam megtörni. Nem néztem rá, de tudtam, hogy ott áll, és valamiért nem akartam, hogy ez a feszültség uralja a pillanatot.

Miután a kávé elkészült, óvatosan kitöltöttem neki egy csészébe, és elém tolva, egyetlen mozdulattal elé is  letettem az asztalra.

– Íme, egy kávé – mondtam, mintha semmi különös nem történt volna, mintha az előző pár nap és a csend közöttünk nem létezne.

Azrail elvette a csészét, és egy rövid pillantást vetett rám, de nem szólt semmit. A félmosolyt, amit rajtam látott, mintha nem vette volna észre, vagy talán nem érdekelte. Mégis valami furcsa érzés ült bennem, miközben mindketten ott ültünk, a reggeli fényben, a csendben, egy apró szünetet tartva a világ többi zajától.

Ahogy Nixon belépett a konyhába, a levegő mintha egy pillanatra megfagyott volna. De a hangjában nem volt semmi ellenséges, csak egy kis irónia, mintha csak figyelmesen és kíváncsian szemlélődne.

– Milyen családias hangulat – jegyezte meg, miközben a szemei a két csészét figyelték, aztán ránk pillantott, mintha próbálna valami választ keresni az arcunkról.

Nem tudtam, mit válaszoljak, így csak egy apró, félénk mosolyt villantottam felé, és az ajkamat összeszorítva vártam, hogy ő lépjen tovább. Azrail nem reagált azonnal, de a tekintete mintha egy pillanatra az őt figyelő Nixonra szegeződött volna, majd vissza a csészéjére.

Maxine fáradtan dörzsölte a szemét, miközben belépett a konyhába. Egy pillanatra megállt az ajtóban, és gyanakvó pillantást vetett ránk, mintha valamit sejtett volna a levegőben.

– Utalok korán kelni – mondta kábán, majd megpróbált elnyomni egy ásítást, ami nem igazán sikerült neki.

– Akkor miért vagy fent? – kérdeztem, miközben halkan nevettem, és a kávémat kortyolgattam. A helyzet nem volt igazán vicces, de valamiért az egész reggeli hangulat annyira könnyedén alakult, hogy nem tudtam megállni.

Maxine egy pillanatra elgondolkodott, mintha próbálná összeszedni a válaszát.

– Csak… nem tudtam visszaaludni. – mondta végül, miközben a konyha szélénél megállt, és a többiek arcát figyelte. – Az egész feszültség nem hagyott aludni.

Az érzés mindannyiunk számára ismerős volt. A légkör tele volt elfojtott érzelmekkel, és valószínűleg nem voltunk már olyan biztosak a helyünket illetően, mint régen.

– Igazad van – válaszoltam, próbálva enyhíteni a hangulatot. – Az elmúlt napok nem voltak éppen nyugodtak.

Maxine fáradtan bólintott, de nem mondott többet. Mindenki csendben ivott a kávéból, és csak a halk zajok töltötték meg a reggelt. Mégis, valami megváltozott, amit mindannyian éreztünk, de senki sem akarta kifejezni hangosan. Közben kijöttek q többiek is a szobából, Gen, Ruth és Lirien aki olyan közel állt meg Azrailhoz ,hogy szinte hozzáért.

A féltékenység, amit próbáltam elnyomni, mint egy láthatatlan kéz, hirtelen megragadott, és szorongatni kezdett. Nem mondtam semmit, de az egész testem feszültségben volt, mintha mindent fel akarna falni bennem az érzés.

Mély levegőt vettem, és az ujjaimat a csípőmre tettem, hogy valahogy levezessem az érzést.

– Beszéljük meg – sóhajtottam végül, próbálva elnyomni a belső viharomat.

Nixon felvonta a szemöldökét, Maxine pedig a csészéje peremét bámulta, mintha az tartogatná a válaszokat. Gen a falnak dőlt, karba font kézzel, Ruth pedig csak figyelt, mintha várná, ki tör meg először.

– Mégis mit? – kérdezte Lirien ártatlan arccal, de a hangjában volt valami kihívó.

A tekintetem egy pillanatra találkozott Azrailéval, aki csendben figyelt, mintha várná, mit fogok mondani. A kezem ökölbe szorult, de nem engedtem a késztetésnek, hogy kimondjam, ami igazán foglalkoztatott. Ehelyett hagytam, hogy a gondolataim a nagyobb képre összpontosítsanak.

– Azt, hogy mi a következő lépés – feleltem végül. – Meddig maradunk így, és mit kezdünk ezzel az egésszel?

Senki sem felelt azonnal.