A Bátrak Háborúja

30.fejezet

- A francba - jött egy idegen hang.
Max azonnal megpördült a hang irányába, és Azrail is kissé oldalra fordította a fejét, de a fogása a tudatomon nem lazult. Én… én még mindig nem tudtam mozdulni. Csak álltam ott, Azrail irányítása alatt, mintha egy láthatatlan lánc tartana fogva.

A hang ismerős volt, de a gondolataim lassan forogtak, mintha sűrű ködbe burkolóztak volna. Azrail tartott. Nem engedett el.

– Baszki, veled nem számoltam – folytatta a hang, és egy árny mozdult a perifériámban. Aztán egy alak lépett elő.

Max arcára egy pillanatra kiült a harag, de gyorsan elfojtotta. Azrail viszont hűvös maradt. Mindig az volt.

– Nem kellett volna belenyúlni az érzelmeibe – mondta Azrail kimérten, anélkül, hogy teljesen az idegen felé fordult volna. – Tudod, hogy nem tűröm.

A fiú – mert most már felismertem a hangját, és az arcát is kezdtem összeilleszteni az emlékeimből – félmosolyra húzta a száját.

– Nem tudtam, hogy a kis védenced ennyire fontos neked – mondta könnyedén. – Csak egy kis kísérlet volt…

Max ökle megfeszült az oldala mellett.
– Az érzelmei nem a te játékszereid.

A fiú felnevetett.

– De hát milyen unalmas lenne az élet, ha nem próbálnánk ki, hogy mi történik, ha… egy kicsit belenyúlunk a dolgokba?

Azrail nem reagált azonnal. Csak egy pillanatra csend lett. Nyomasztó, fojtogató csend.

Aztán éreztem, hogy valami változik. Azrail még mindig tartott, de… valahol mélyen, a tudatom peremén, mintha egy apró változás  keletkezett volna a szorításában.

Azrail végül megszólalt, a hangja éles volt, akár a penge.

– Ez az egyetlen figyelmeztetésed. Lépj vissza, vagy elnémítalak.

A férfi féloldalasan elmosolyodott, de a szemében ott villant valami… félelem.
– Hát persze – mondta, és egy lépést hátrált. – Egyelőre.

A férfi hátrébb lépett, de nem fordított hátat. A vigyora nem tűnt el teljesen, de a könnyed, magabiztos álarc mögött ott bujkált valami feszültség.

Max továbbra is feszült testtartással figyelte, készen arra, hogy azonnal közbelépjen, ha kell. Azrail viszont nem mozdult, és én is mozdulatlan maradtam az irányítása alatt, még mindig magamba zárva, elfojtva.

A férfi egy utolsó pillantást vetett rám, majd Azrailre, és végül megvonta a vállát.

– Akkor talán máskor – mondta könnyedén, mintha ez az egész semmiség lenne.

Azzal sarkon fordult, és eltűnt az árnyak között.

Azrail csak akkor engedett el, amikor a férfi végleg eltűnt a látóhatárról. A testemet elöntötte a saját tudatom súlya, mintha hirtelen tértem volna vissza magamba egy hosszan tartó lebegés után. A térdeim megremegtek, a légzésem ziháló volt, mintha nem kaptam volna elég levegőt.

Max azonnal mellettem termett, és a vállamra tette a kezét, hogy megtartson.

– Kira?

Kellett egy pillanat, hogy képes legyek ránézni. A torkom kiszáradt volt, az elmém még mindig káoszban úszott.

– Jól vagyok – suttogtam rekedten, bár magam sem voltam biztos benne.

Azrail még mindig ott állt, mozdulatlanul, mint egy árnyék. A jelenléte szilárd és megnyugtató volt, de tudtam, hogy ha nem lett volna ott…
– Ki a franc volt ez? – mordult fel Max.

Azrail végre rám nézett.
– Valaki, aki tudja, hogy legközelebb nem lesz ilyen szerencséje.

A szavai nyugodtan, kimérten csendültek, de éreztem mögöttük az élt. Azrail nem csak fenyegetőzött – ha legközelebb találkoznak, nem lesz második figyelmeztetés.

Max felsóhajtott, és dühösen beletúrt a hajába. – Francba,miért nem szúrtam ki ?

– Nem számítottál rá – felelte Azrail egyszerűen.

Én még mindig próbáltam összeszedni magam. A mellkasom szorított, a fejem zúgott, és az érzelmeim, amelyek nemrég még majdnem felemésztettek, most tompa lüktetésként maradtak vissza. Mintha csak egy láthatatlan kéz éppen annyira szorította volna össze őket, hogy ne törjenek elő újra.

Azrail volt az. Még mindig ott volt a tudatom peremén, nem uralkodott felettem, de figyelt, készen arra, hogy közbelépjen, ha szükséges.

Megremegtem, és Max szorítása erősödött a vállamon.
– Be kéne mennünk – mondta halkan. – Vagy… akár haza is vihetlek.
A gondolatra, hogy most egyedül legyek, egy pillanatra megfagyott bennem a levegő.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Itt maradok. Csak… adjatok egy percet.

Max bólintott, és óvatosan elengedett. Azrail még egy pillanatig nézett engem, majd sarkon fordult és visszasétált.

Csak akkor vettem egy mély, remegő lélegzetet.

A férfi, aki az érzelmeimet manipulálta… Ki volt ő? És mit akart tőlem?

Ahogy leültem az asztalhoz, a többiek egy pillanatra elhallgattak. Mintha mind érzékelték volna az előbbi feszültséget, de senki sem akarta kimondani. A villa koppant a tányéromon, én pedig némán enni kezdtem.

Nem kellett volna azt hinni, hogy ezzel el is van intézve a dolog.

– Na, na, mi ez a fagyos hangulat? – szólalt meg Gen, egy gúnyos mosollyal az arcán. – Csak nem történt valami izgi, amíg nem figyeltünk?

Összeszorítottam az állkapcsomat, de nem néztem rá. Nem most.

– Hagyd – szólt közbe Max, és az egyetlen szóban is benne volt az a figyelmeztetés, amitől más talán meghátrált volna.

Gen viszont nem volt „más”.

– Ugyan már, csak beszélgetünk! – vágta rá hanyagul. – Vagy Kira most már azt is eldönti, mikor lehet szólni hozzá? Vagy ezt is Azrailra bízza?

Az ujjaim ökölbe szorultak az ölemben. Azrail nem szólt semmit, de éreztem a jelenlétét. Várt. Figyelt.

– Gen, komolyan – szólt újra Max, ezúttal élesebben.

– Csak kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés lehet, amikor valaki átvágja a tudatodat, és úgy mozgat, mint egy báb – folytatta Gen, teljesen figyelmen kívül hagyva Max figyelmeztetését. – Vagy te ezt élvezed, Kira?

A kanalam koppant a tányérom szélén. Nagyon lassan emeltem fel a fejem, és találkoztam Gen tekintetével. A gúnyos vigyor mögött ott bujkált valami más is… valami, amit más talán nem vett volna észre.

– Tudod, Gen – szólaltam meg halkan, – az a különbség közted és köztem, hogy ha engem irányítanak, az nem véletlen. És nem is kísérlet.

Gen pillantása egy árnyalatnyit megváltozott.

– Ó, szóval most már direkt hagyod? Ez egy új szint.

Max halkan felsóhajtott, mintha már előre tudná, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Azrail továbbra sem szólt egy szót sem.

Én viszont tudtam, hogy meddig tűröm Gen szarságait. És az a határ már rohadtul közel volt.