A Bátrak Háborúja

61.fejezet

-Megengedett, hogy megnézzem a harcot ? - tette fel a kérdést Azrail miután Ruth elaludt. Meglepetten kaptam felé a fejem, hisz lazán beléphetett vele az elmémbe.

- Az én szememen keresztül?
-Igen - válaszolta a félhomályban az aranybarna szemei szinte világított. Az én szemem látja, amit a tiéd nem. Talán segíthet megérteni, amit nem tudsz szavakba önteni.- folytatta ridegen.Azrail tekintete olyan volt, mint egy hívás, egy csábítás, önkéntelenül is elmosolyodtam.
– Rendben. Nézd meg. - Az ismerős érzés lassan kúszott végig a gerincemen, figyelmeztetve, hogy jön. . A következő pillanatban, Azrail jelenléte teljesen belépett a tudatomba, és én már nem tudtam megállni: visszazuhantam a múltba.

Azrail mindent látott és érzett, amit én akkor ott átéltem. Miután mindent látott kiszállt az elmémből.
- Na ? - kérdeztem kíváncsian. - Megtaláltad amit kerestél ?
- Meg - felelte szárazon.

A válasz rideg volt, mégis mintha az egész tér  hűvösebb lett volna tőle. Azrail nem mutatott érzelmeket, de én jól tudtam, hogy amit látott, az nem maradt hatás nélkül. Az arca elárulta, hogy valami olyat érzett, amit talán nem akart volna, hogy megérintse.

-És mi van most? - kérdeztem, próbálva kicsit oldani a feszültséget,de egy szót sem szólt, csak a szeme villant. Tudtam ,hogy ő lezárt a beszélgetést,így hát én is. Megbíztam benne és tudtam ,hogy beszélni fog ha eljö az ideje.

----

A fejem hátradőlt, és az elmémet lassan elnyelte a csend. Minden egyes lélegzetvételemmel egyre mélyebbre merültem, az érzékeim elhalványultak, ahogy a külvilág összes zaját elnyelte a belső csend.

A sötétség hívogatott, és én hagytam, hogy magával húzzon. Az elmém elcsendesedett, mintha egy láthatatlan erő simított volna végig rajta, kioltva minden gondolatot, minden zajt. A testem súlytalanná vált, és csak a saját lélegzetem lassú ritmusát érzékeltem.

A tudatom határain túl halk vibrálás kúszott be, mintha valami a távolból figyelt volna. Talán Azrail. Talán csak egy emlék. Nem számított. A gondolatok lassan foszlottak szét, mint füst a szélben.

Most nem kellett harcolnom. Nem kellett válaszokat keresnem. Csak léteztem a sötétségben.

A hajnal lassan, csendesen érkezett. A fák lombjai között áttörő halvány fény arany csíkokat festett a földre, lágyan megvilágítva Azrail arcvonásait. A világ mintha egy pillanatra mozdulatlan lett volna, a természet is visszatartotta a lélegzetét.

A testem már nem fájtcsak bizonyos mozdulatoknál,  az erőm valamelyest rendeződőtt, mintha az éjszaka majdnem  minden zűrzavart elsimított volna bennem. A vállam a fa törzsének simult, a kérge hűvös volt a bőrömön.

– Visszamegyünk? – kérdeztem, miközben oldalra fordítottam a fejem, hogy Azrail arcát fürkésszem.

– Igen – felelte egyszerűen.

Nem volt benne semmi bizonytalanság, semmi habozás. Csak a tény.

Azrail ma a szokásosnál is morcosabb volt. Bár alapvetően sem volt a kedélyesség mintaképe, most valami még inkább ránehezedett.

Miközben elindultunk visszafelé, a tekintete komor maradt, az arca zárkózott. Nem szólt semmit, és ahogy lépkedett mellettem, a jelenléte szinte nyomasztóvá vált.

– Valami baj van? – kérdeztem végül, megtörve a köztünk feszülő csendet.

Oldalra fordította a fejét, aranybarna szemei egy pillanatig az enyémbe fúródtak.

– Nincs. – A hangja száraz volt, rezzenéstelen, de én tudtam, hogy ez nem igaz.

– Persze – jegyeztem meg halkan, és nem faggattam tovább. Ha beszélni akart volna, már megtette volna.

Ruth némán sétált mellettünk, még mindig fáradtnak tűnt. Az egész út alatt egy szót sem szólt, csak a lépéseink tompa zaja törte meg a csendet. Azrail sem volt beszédes kedvében, így én sem erőltettem a dolgot.

Mikor elértük az autót, mindannyian beszálltunk. Azrail a vezetőülésbe huppant, én az anyósülésre, Ruth pedig csendben elhelyezkedett hátul. Az indítómotor mély, tompa morgással kelt életre, a kerekek alatt megroppantak az útra szóródott apró kavicsok.

Az ablakon át néztem a tájat, ami a hajnal hideg fényeiben pompázott. A fák árnyéka hosszú csíkokban húzódott az út mentén, mintha a világ még mindig félig az éjszaka fogságában lenne.

Azrail némán vezetett, tekintete az útra szegeződött. Éreztem rajta a feszültséget, azt a fajta megfoghatatlan súlyt, amit magával cipelt, de nem volt hajlandó megosztani.

A visszaút csendesen telt. Ruth időnként az ablaknak döntötte a fejét, mintha bármelyik pillanatban elaludhatna, én pedig csak figyeltem, ahogy a világ lassan felébred körülöttünk.

Éreztem, hogy csorog az orrom, és amikor megtöröltem, a kezem véres volt.

– Baszki… – suttogtam.

Nem éreztem fájdalmat. Nem értettem, miért. Az orrvérzés mindig együtt járt valamilyen kellemetlenséggel – egy ütés nyomával, a lüktető fájdalommal, az égető érzéssel. De most semmi. Csak a meleg, sötétvörös vér folyt végig az ujjaimon.

Azrail egy pillanatra félrehajtotta a fejét, mintha észrevett volna valamit.

– Vérzel. – Hangja hűvös volt, tárgyilagos.

– Látom – morogtam, és a pólóm ujjával letöröltem az arcom.

Ruth ekkor felkapta a fejét a hátsó ülésen.
- Kira - lehelte. - Valami nem stimmel .

A kislány vak volt, de mégis olyan pontosan érzékelte a dolgokat az erejéből adódóan. A sérüléseket, a súlyosbodó jeleket… Mintha valami más is történt volna, amit én nem vettem észre.
- A szíved túl gyors - nyújtotta felém a kezét. Ekkor Azrail elrántotta az autót az útról,ami csikorgó kerekekkel állt meg.
– A dopping mellékhatása – mondta Azrail szárazon, és a hangjában ott volt az elfojtott frusztráció.

Abban a pillanatban, ahogy megállt az autó, Ruth a mellkasomra nyomta a kezét. Az érintése olyan erővel hatott, hogy szinte azonnal éreztem, ahogy a gyógyítás hatalmas ereje áramlik végig a testemben. A fájdalom, a feszültség és az összes stressz, ami eddig bennem volt, mintha elpárolgott volna, és a szívem ismét nyugodtabban kezdett dobogni.

-Jól van -  fújta ki a kislány a levegőt. - Ha megint elindul az orrod vére kérlek azonnal szólj- kötötte a lelkemre majd hátradőlt az ülésben és el is aludt.

Lehúztam a cipőmet, felhúztam a térdeimet, és kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen. A csend körülöttem sűrűsödött, és bár próbáltam pihenni, az elmém folyton pörögni kezdett. A gondolatok, érzések és kérdések szinte egymásnak ütköztek, mintha mindent meg akartam érteni, de valahogy nem találtam rá a megfelelő válaszokra.

Az autó lágyan zötyögött az úton, a világ kívül még mindig olyan távolinak tűnt. Ruth ott aludt hátul, az ő légzése nyugodt volt, de tudtam, hogy mindannyian más harcot vívunk, akár észrevesszük, akár nem.

Azrail vezetett, a tekintete fémes nyugalommal hatott rám, de valami titkos feszültség lappangott benne. Éreztem, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, mint ahogy az kívülről tűnt. Mégis, valahogy úgy tűnt, hogy mindannyian egy irányba tartunk, még ha nem is tudjuk pontosan, hogy hová.