A Bátrak Háborúja

59.fejezet

-Sok vért vesztettél – mondta, miközben finoman belemarkolt a hajamba, mintha próbálná felmérni, mennyire vagyok eszméleténél. – De ha megmozdítalak, a törött borda átszúrhatja a tüdődet – folytatta, és a hangja most valami olyasmi volt, mint a figyelmeztetés, de nem a kemény, parancsoló tónusban, amit megszoktam tőle. Most inkább aggódó, szinte kétségbeesett volt.

A szavai valósággal belém martak, és hirtelen éreztem, hogy minden mozdulatom egy újabb fájdalmas sebességet hoz, amit nem tudok kontrollálni. Az eszméletem még mindig ingott, és a körülöttem lévő világ kezdett elmosódni, mintha az életem szélén egyensúlyoznék.

-Nem számít – nyögtem ki alig hallhatóan, próbálva nem feladni, még ha minden izmom, minden csontom jelezte is, hogy nem bírom sokáig. – Ne hagyj cserben, kérlek.

Azrail a tekintetét rám szegezte, és bár az arca kemény maradt, valami emberi ragyogás volt benne. Az a valami, ami miatt nem volt teljesen elzárkózva, és most látszott, hogy a harcolás mellett van még valami, amit értékelhet bennem.

De tudtam, hogy túl sok a veszély. A fájdalom, amit éreztem, mindent kitöltött, és már nem tudtam biztosan, hogy meddig bírhatom.

Kira... – suttogta újra, de most valahogy gyengédebben, mintha az egész harc, amit éltünk, és ami köztünk zajlott, most egyetlen pillanatra megszűnt volna.

-Kira, elmegyek Ruth-ért – mondta, miközben körbenézett, mintha már el is döntötte volna, mit tesz. A hangjában volt egy rejtett aggodalom, amit sosem hallottam tőle.

-Ne – nyögtem ki alig hallhatóan, próbálva visszatartani őt, bár tudtam, hogy ez nem elég. Az erőm teljesen elhagyott, és minden mozdulatom egy újabb fájdalmat hozott.

-Kira, ha nem leszel ellátva, bele fogsz halni – mondta, most már egy kicsit határozottabban, de valahogy mégis ott volt a gyengédség a hangjában, amit mindig is rejtett, és amit most nem tudott eltitkolni. Valami érzelem csendült benne, amit nem láttam még tőle. – Nem veszíthetelek el – suttogta, miközben végigsimított az arcomon. A mozdulata olyan finom és gyengéd volt, mintha tényleg megpróbálna minden erővel megóvni engem, miközben én itt feküdtem, teljesen védtelenül, a fájdalom súlya alatt.

-Vissza jövök - mondta és felállt. Azzal eltűnt a szemem elől. Nem maradt más utána csak a csend és fájdalom. Próbáltam ébren  maradni, de a sötétség győzött.

Nem tudom mennyi idő telt el amikor megéreztem Ruth gyógyító erejét. A sötétség lassan elhátrált, mintha Ruth kezei között minden egyes fájdalmas pillanat egy aprócska fényt hagyna maga után.

A fájdalom lassan halványult, mintha Ruth érintése elűzte volna a sötétséget. A tudatom kezdett kitisztulni, de még mindig gyenge voltam, és minden mozdulat fájdalommal járt.

– Kira... – Azrail hangja közvetlenül mellettem csendült fel, mélyen és feszülten vibrálva.

Félig nyitott szemmel láttam, ahogy ott térdel mellettem. Egyik kezével a földre támaszkodott, a másikkal finoman a homlokomat érintette, mintha így próbálná ellenőrizni, mennyire vagyok magamnál. Ruth mellette térdelt, tenyerei fölöttem lebegtek, ahogy az ereje végigsuhant a testemen, lassan elhalványítva a fájdalmat.

– Rendbe fogsz jönni – suttogta a vak lány. A hangja melegséggel borított el, és furcsa módon hittem neki.

– Azrail…? – a hangom rekedt és gyenge volt, de muszáj volt tudnom. – Mi történt?

– Elhoztam Ruthot – válaszolta tömören.

A tekintete villanásnyi időre találkozott az enyémmel, és most nem volt benne az a szokásos távolságtartás. Tudtam, milyen gyors, de így is döbbenetes volt, hogy ilyen hamar visszaért.

– Ne erőltesd magad – mondta, amikor megpróbáltam megmozdulni. – Még nem vagy jól.

A szemem végigfutott rajta. A ruhája szakadt volt, itt-ott véres, de a bőrén már alig látszottak sérülések. Tudtam, hogy rendkívül gyorsan regenerálódik, de mégis…

– Megsebesültél… – suttogtam.

– Már nem – vágott közbe azonnal, mintha a puszta gondolatot is el akarná vágni, hogy aggódjak érte. A vágások, zúzódások, amelyeket biztosan szerzett, már rég eltűntek.

Ruth közben elhúzta a kezeit, és egy halvány sóhajjal bólintott.

– Egy időre stabilizáltalak, de kell még idő, mire teljesen felépülsz – mondta csendesen. – A törött bordáid nem fognak egyik pillanatról a másikra összeforrni.

– Meddig voltam…? – próbáltam összeszedni a gondolataimat, de Azrail megrázta a fejét.

– Nem sokáig. Épp elég ideig ahhoz, hogy halálra idegesíts – mondta, de a szavai mögött ott bujkált valami, amit ritkán mutatott ki.

Egy pillanatig csak néztem őt. A kemény vonásait, a sötét tekintetét, ami most szokatlanul lágy volt.

– Te megmentettél – szólt csendesen Azrail.

A hangja furcsán lágy volt, mintha még maga sem akarná elhinni a saját szavait. Az árnyak, amiket mindig magával cipelt, ott bujkáltak a tekintetében, de most mégis valami más is volt benne.

– Neem – húztam el a számat, és bár a mozdulat fájt, nem tudtam megállni. – Csak időt nyertem neked.

Azrail egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelné a szavaimat, majd lassan megrázta a fejét.

– Ha nem állsz ki mellettem… ha nem tartod fel őt, az erőm nem tér vissza időben – mondta végül Azrail, a hangjában valami különös súllyal.

Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Nem csak udvariasságból mondta, nem azért, hogy megnyugtasson. Tényleg hitt benne, hogy nélkülem nem ment volna.

– Akkor is megoldottad volna – feleltem halkan, de magabiztosan.

Azrail tekintete végigfutott rajtam, mintha valamit keresne bennem, amit még ő maga sem tud megfogalmazni. Aztán egy apró sóhaj kíséretében leült mellém.

– Még mindig gyenge vagy – állapította meg.

– Hát persze – morogtam. – Elég sok kemény ütést kaptam és sok  vért vesztettem, nem tudom, feltűnt-e.

A szája sarkában egy halvány mosoly suhant át, de aztán újra elkomorodott.

– Pihenned kell.
– És ha nem akarok?
– Akkor kényszerítelek rá.

Felnevettem volna, ha nem lett volna minden egyes mozdulat pokolian fájdalmas. Ehelyett csak egy rekedt sóhaj szakadt ki belőlem.

– Ugye tudod, hogy idegesítő vagy?
– Tudom – felelte Azrail nyugodtan. – És most aludj.

Mielőtt még tiltakozhattam volna, éreztem, hogy Ruth gyógyító ereje újabb hullámban jár át. A fájdalom lassan elmosódott, és a világ ismét kezdett távolodni… de most már nem volt olyan fenyegető a sötétség. Most valahogy… megnyugtató volt.