A Bátrak Háborúja

68.fejezet

A napok egymásba folytak, és az edzések könyörtelenek voltak. Azrail nem kímélt – és én sem engedtem magamnak pihenőt. Az első hetekben szinte minden egyes alkalommal a földre kerültem, de lassan változott a helyzet. A mozdulataim határozottabbak lettek, az állóképességem megnőtt, és már nem csupán védekezni tudtam. Támadni is.

A Börtönöm fejlődött. Már nemcsak egy statikus tér volt, ami fogva tartotta az áldozatot – élő, mozgó erővé vált. A taszítás és vonzás most már nemcsak egy-egy ponton működött, hanem irányítottam őket, formáltam, célzottan használtam. Ha akartam, egyetlen rántással letéptem valaki fejét a teren belül.

És Azrail ezt nem hagyta szó nélkül.

-Végre nem csak bohóckodsz – jegyezte meg egy alkalommal, mikor sikerült kikerülnöm az egyik ütését, és egy hajszálnyira voltam attól, hogy őt is eltaláljam.

Azrail nemcsak a képességeim fejlesztésére koncentrált. A közelharcot is tanította. Volt, hogy elaltatta az erőmet, hogy semmire ne támaszkodhassak, csak a testemre. Az első alkalommal borzalmasan kikaptam, de idővel megtanultam olvasni a mozdulatait ha nem mozgott túl gyorsan , és egyre jobban reagáltam. Már nem estem el minden ütésnél, nem hagytam nyitott rést a védekezésemben.

Egyik este, mikor már majdnem teljesen kimerültem, Azrail elém lépett.

-Mára elég.

-Még nem… – próbáltam tiltakozni, de a testem remegett a fáradtságtól.

-Ellenem még mindig nincs esélyed, de… – egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelné a következő szavait. – Már nem vagy az, aki két hónappal ezelőtt voltál.

Meglepődtem. Dicséret? Tőle?

A holdfény megcsillant a szemében, és én akkor tudtam, hogy nem hazudik.
Már nem voltam ugyanaz. És ez még csak a kezdet volt.

Mint egy végszóra, elindult az orrom vére.

A fáradtság, a kimerültség és a folyamatos erőltetés végül utolért. Éreztem, ahogy a meleg folyadék végigcsordul az ajkamon, és egy csepp a földre hull. A légzésem szaggatott volt, a testem tiltakozott minden további mozdulat ellen.

Azrail egy pillanatig mozdulatlanul figyelte, majd sóhajtott.

-Mondtam, hogy mára elég.

Nem válaszoltam, csak felemeltem a kezem, és letöröltem a vért. A lábaim remegtek, de nem hagytam, hogy elgyengüljenek alattam. Nem itt fogok összeesni.

-Makacs vagy – csóválta meg a fejét, de volt valami az arcán… mintha egy árnyalatnyi elégedettség suhant volna át rajta.

-És ezt most mondod? – kérdeztem rekedt hangon.

Azrail nem felelt, csak megindult a ház felé. Egyetlen intéssel jelezte, hogy kövessem.

És most először… nem éreztem vereségnek, hogy engedelmeskedem.

A többiek a házban voltak , mikor beléptünk  mindenki ránk nézett.

-Nah elég volt ?- kérdezte Gen gúnyosan- Meguntad ,hogy Azrail boxzsákja legyél- nevetett. Az orrombol meg mindig szivárgott a vér mikor ránéztem.

-Legalább leplezhetnéd ,hogy ennyire utalsz - mosolyodtam el.
Gen vigyora egy pillanatra megingott, de gyorsan visszanyerte a magabiztosságát.

– Ki mondta, hogy utállak? – vonta meg a vállát. – Csak szórakoztató nézni, ahogy újra és újra pofára esel.

Azrail csendben becsukta mögöttünk az ajtót, majd egyenesen a konyha felé vette az irányt. Max az asztalnál ült, egy bögre gőzölgő italt tartva a kezében. Fél szemmel felnézett ránk, majd visszatért a bögréjéhez.