A Bátrak Háborúja

17.fejezet

A motelhez visszaérve Max előre ment, én pedig még egyszer hátrapillantottam az utcára. Semmi gyanúsat nem láttam, de a gyomromban ott motoszkált az érzés, hogy figyelnek minket.

Beléptünk a szobába, ahol a többiek szétszórva ültek. Azrail az ágy szélén gubbasztott, Nixon az ablak mellett állt karba tett kézzel, Gen a kanapén terpeszkedett, Ruth pedig a földön ült.
– Mi tartott ennyi ideig? – mordult fel Nixon.

– Inkább azt nézd, mit kaptunk – vágtam rá, és ledobtam a papírt az asztalra.
Gen felkapta, és fennhangon olvasni kezdte:
– „A nulladik nap emberei.” Ez meg mi?

Max a tarkóját dörzsölve állt meg mellettem.
– Egy lány adta nekünk. Nem szólt semmit, csak le dobta elénk, aztán eltűnt.

Azrail végre felemelte a fejét,de egy szót sem szólt.
– A nulladik nap… Ez olyan, mintha valami kezdetére utalna. - gondolkozott Nixon.
– Egy új kezdet? – kérdezte Ruth.
– Vagy egy régi végére – tette hozzá Gen, és gyanakodva nézett rám. – Nem lehet véletlen, hogy pont nektek adták ezt.

Összeszorítottam a fogaimat. Gen még mindig nem bízott bennem.
– Lehet – feleltem nyugodtan.

Gen összefonta a karját.
– És mi van, ha ez csapda? Ha csak figyelnek minket?

– Az is lehet – ismerte el Max –, de jelenleg nincs más nyomunk. Ha a kormány ennyire vadászik ránk, akkor valahol lennie kell egy másik oldalnak is.
-  A kormány nem ránk vadászik hanem rá- mutogatott ujjal felém.
Gen szavai úgy csattantak, mint egy ostorcsapás. A tekintetek rám szegeződtek, de én csak álltam mozdulatlanul.

– És? – kérdeztem végül halkan.

– Miért pont neked adták ezt a papírt? – faggatta tovább. – Mi van, ha tényleg miattad figyelnek minket?

Max felsóhajtott, és a tarkóját masszírozta.
– Gen, ezt már megbeszéltük. Nem most fogjuk szétcincálni egymást.
– Nem? – morogta. – Akkor mikor? Ha a katonák már az ajtónk előtt állnak?

Végül a papírért nyúltam, és felmutattam.
– Akármi is ez, egye....- nem tudtam befejezni a mondatot. Az ujjaim megmerevedtek a papíron. Egy hideg, csúszós érzés kúszott végig a gerincemen, ismerős és mégis idegen. Azrail… Nem, ez nem ő. Ez valami más volt.  A külvilág elmosódott körülöttem, a hangok eltűntek, mintha egy mély, sötét víz alá merültem volna.

A tudatom szétcsúszott, mintha egy láthatatlan kéz marcangolná. Az idegen jelenlét durván, könyörtelenül fúrta be magát, mint egy méreg, ami lassan, de biztosan megbénít.

– Látom, megkaptad a meghívót – szólalt meg az idegen, a hangja éles volt, fémes és nyúlós, mintha rozsdás pengét húztak volna végig egy kőpadlón.

A gyomrom összeszorult. Nem… nem, ez egy suttogó .

A pánik rám tört, mint egy vihar, de nem hagyott menekülni. Az elmém megtelt az idegen jelenléttel, és akárhogy próbáltam, nem tudtam kiszakítani magam belőle. Fullasztó volt, erőszakos és könyörtelen.

– Ki vagy te? – a gondolataim remegtek.
– Beyron vagyok. És az enyém vagy.

Lüktető fájdalom hasított a fejembe. A testem nem mozdult, mintha lebénultam volna, de az elmém üvöltött.

– AZRAIL!

A nevét sem kellett kimondanom, azonnal éreztem, hogy ott van. Nem úgy, mint eddig. Ez most más volt.

Azrail nem kérdezett. Nem habozott.

Beletépett a tudatomba, brutálisan, erőszakosan, mint egy penge, amely végighasít egy lágy torkon. A jelenléte jeges, kíméletlen és sötét volt. Nem nyújtott vigaszt. Nem adott menedéket. Ő nem volt megmentő.

Ő egy ragadozó volt.

Az árnyéka rátelepedett Beyron jelenlétére, és valami történt, amitől az idegen megingott.

– Szóval nem vagy egyedül – mormolta Beyron, de most mintha egyetlen hang helyett ezernyi suttogás szólt volna egyszerre.

Azrail elmosolyodott.

De ez a mosoly nem emberi volt.

– Megtalállak – szólt hidegen, érzelemmentesen. – És ha megtaláltalak, letépem a tudatod darabjait, amíg csak a csontjaid üvöltése marad.

Beyron elnémult. A jelenléte egy pillanat alatt visszahúzódott, mintha egy árnyék menekült volna a gyertyaláng elől.

A világ visszazuhant rám, és azonnal megbillentem. Max elkapott, de Azrail még mindig ott állt, mozdulatlanul, jeges tekintettel.

A szemében nem volt aggodalom. Nem volt düh.

Csak a gyilkos ösztön, ami csendesen figyelte, hogyan fogja kitépni Beyron létezését a világból.
A szívem még mindig a torkomban dobogott, a testem reszketett a sokktól. Beyron eltűnt, de a nyomát még éreztem. Olyan volt, mintha egy rothadó kéz érintése maradt volna a bőrömön.

Max szorosabban fogta a karomat, próbált stabilan tartani, de a tekintete aggodalmat tükrözött. Nem értette, mi történt, csak azt látta, hogy az előbb még beszéltem, most pedig alig állok a lábamon.

– Mi a franc történt? – mordult fel Nixon, közelebb lépve. – Kira?

Csak megráztam a fejem, még mindig nem volt erőm beszélni.

De Azrail megszólalt helyettem.

– Egy másik suttogó – mondta nyugodtan, mintha csak az időjárásról beszélne. – Beyron.
A szoba hirtelen kihűlt, mintha a levegő is megérezte volna Azrail szavait.

Gen hátrált egy lépést. Ruth mozdulatlan maradt, de éreztem rajta a feszültséget.

– Hogy a faszba talált ránk? – sziszegte Nixon. – Ti vonzottátok ide?!
Azrail lassan fordította felé a tekintetét. Hideg, számító pillantása egy szempillantás alatt elnémította.
– Nem – felelte halkan.

Ekkor kopogtak ,az erőm feléledt és a taszítas segítségével pajzsot vontam körénk,majd kinyitottam az ajtót. A csuklyás lány állt ott,a  szeme üresen csillogott.
- Nem a legjobb módot választottam az előbb arra, hogy meg ismerkedjünk - szólt a lány de  mintha nem is ő lett volna, a hangja abnormálisan csengett.
– Mit akarsz? – kérdeztem, és a saját hangomban is éreztem a feszültséget.

A lány ajka halvány mosolyra húzódott.
– Csak beszélgetni.
– Már beszéltünk. Nem tűntél ilyen békésnek.

A vállat vont, mintha valóban semmiség lett volna az előző támadása.

– Megijedtél. Nem hibáztatlak. De az, amit ajánlani tudok neked egy hatalmas lehetőség.

A  kezét finoman kinyujtotta mintha a taszításom erejét próbálná felmérni.
-Nincs okod félni tőlem, Fehérvihar. Épp ellenkezőleg, segíteni akarok neked. Nekünk. Hiszen te is látod, hogy a világ így nem maradhat fenn. A kormány retteg tőlünk, meg akarnak semmisíteni minket. De mi változtathatunk ezen.- olyan áhítat volt a szavaiban amitől majdnem szembe röhögtem.
- Fehér vihar ? Komolyan ? - húztam fel a szemöldökömet.
A lány arca egy pillanatra megdermedt, mintha nem számított volna erre a reakcióra, de aztán ismét halvány mosolyra húzta az ajkait. A szemeiben most egy szikra pislákolt, valami olyan sötét és intenzív, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

– Igen, Fehérvihar. Mert tudom, hogy az vagy. Egy erő, aminek most már meg kell találni a helyét a világban – válaszolta csendesen, mintha csak egy régi, ismert igazságot mondott volna. – Nem tudod tagadni, hogy mindaz, amit eddig láttál, az egész világ, ami körülötted van, valami elromlott. A kormány, a hatalom, a hamis ígéretek... mind átverés.

A szavak fémes csengése, és az a bizonyos áhítat, amit a hangjában éreztem, mintha valami erőteljes üzenetet próbált volna közvetíteni. De én még mindig nem voltam biztos abban, hogy hinni akarok neki.