A Bátrak Háborúja

12. fejezet

A sebeim lüktettek, a ruhám oldalt és a vállamnál is teljesen átnedvesedett.

-Mennünk kell. - Azrail hangja ridegen csendült.

Bólintottam, de amikor megmozdultam, egy éles fájdalom nyilallt belém, amire felszisszentem,de erőt vettem magamon és a saját lábamon sétáltam be a vezérlő terembe.
Ahogy beléptem, Ruth felkapta.
- Ülj le - szólt halkan. Engedelmeskedtem, ahogy mellém lépett, a kezei a levegőben tapogatóztak, amíg meg nem érezték a vállamat és az oldalamat. Ahogy végighúzta ujjait a ruhámon, a vérem meleg foltjainál megtorpant.

-Mélyebb, mint gondoltam. - mormolta, és az ujjai fölöttem lebegtek, mintha láthatatlan szálakat keresne a testemben.
- Ennyit a hősünkről - horkant fel Gen. - Legközelebb nem kéne ennyire naív legyél- folytatta.
- Fogd be Gen - szólt rá Max idegesen.

- Ahoz képest ,hogy mennyit töltöttél az erőddel, jobban is használhatnád - A hang hidegen visszhangzott a fejemben. Felpillantottam Azrailre, aki mozdulatlanul állt a terem szélén, a karját összefonva. Nem szólt, nem mozdult - mert nem is kellett.
- Mire gondolsz? -kérdeztem gondolatban miközben meggeszítettem az állkapcsomat.
- A sebeid szélét magadnak is összevonzodhattad volna, hogy ne veszíts annyi vért- magyarázta unottan.
- Észben tartom ,de most szállj ki a fejemből.- mordultam rá gondolatban.
Azrail nem válaszolt azonnal. Egy pillanatig csak csend volt a fejemben, mintha mérlegelné, hogy érdemes-e egyáltalán reagálnia.

-Ahogy akarod - csendült végül a hangja hidegen, majd az elmémből is eltűnt a jelenléte, mintha soha ott sem lett volna.

Felsóhajtottam, de nem volt időm tovább ezen rágódni, mert Ruth ujjai finoman megérintették a vállamat.

-Kész - mondta halkan. - A vérveszteség miatt pihenned kéne.
-Majd később - vágtam rá.
Gen horkantott egyet.

-Persze, mert az olyan menő lenne, ha rögtön összeesnél.

Max egyetlen éles pillantással elhallgattatta, de én már nem foglalkoztam Gennel. Azrail szavai még mindig ott visszhangoztak a fejemben, hiába űzte ki magát onnan.

A saját gondolataimba merültem. Soha eszembe sem jutott ilyesmi. Az erőmet rengetegféleképpen lehet használni, és én mégsem aknáztam ki.

A harcok során ösztönösen támaszkodtam rá, de mindig csak egyetlen módon: taszítottam, vonzottam, irányítottam a környezetemet. Soha nem gondoltam arra, hogy magamat is formálhatnám vele, hogy a saját testemet is befolyásolhatnám.

Összeszorítottam az állkapcsomat. Ha Azrailnek ez nyilvánvaló volt, akkor vajon másnak is? Vajon hányan néztek már végig rajtam úgy, hogy látták a hibát, amit én nem?

Ahogy Ruth végzett a gyógyítással Gen rosszindulatúan végigmért. -Hallod Kira ,legközelebb nem kéne ilyen naivak lenni és talán akkor nem szorulsz majd másokra.

Gen szavai élesebben vágtak, mint a penge, ami korábban a testembe hatolt. Egy pillanatig csak néztem rá, nem azért, mert nem volt mit mondanom, hanem mert pontosan tudtam, hogy erre várt. Hogy kihozzon a sodromból.

Azrail hangja ismét a fejemben csendült.

- Akkor kezdhetnéd azzal, hogy nem hagyod, hogy egy ilyen jelentéktelen hang kihozzon a sodrodból.

Megfeszítettem az állkapcsomat. Azrailt újra az elmém peremén éreztem, a jelenléte hideg volt és idegen.

Gen még mindig rám várt, gúnyosan félrehajtott fejjel.

-Talán legközelebb előbb taszítalak neki valaminek, hogy befogd a szád - feleltem végül, és a hangom hűvösebb volt, mint szerettem volna.

Gen ajkai megrándultak, mintha élvezné a helyzetet, de Max közbelépett.

-Elég volt - mondta határozottan. - Most mindenki lenyugszik.
Gen vállat vont, de végre elhallgatott.

Sóhajtva dörzsöltem meg az arcom, az első az volt, hogy kijussunk innen.

-Mennyi időnk van még? - kérdeztem Nixon felé fordulva.
-Úgy egy húsz perc - válaszolta idegesen.
-Jó- fújtam ki a levegőt.
-Jól átgondoltad- kérdezte Max.

-Ezt már megbeszéltuk - pillantottam rá. Ekkor sziréna csendült, majd a hangszoroba Killien hangja csendült fel.

-Aki elkapja az újonnan behozott rabot, hatalmas jutalom jár érte, 165 magas ,fehér haj ,lila szem.- ecsetelte.

Hajtó vadászat indult ellenem.
Egy pillanatra megfagyott a levegő. A sziréna vijjogása éles volt, mintha az egész létesítmény beleremegett volna. A többiek rám néztek - Nixon szitkozódva rázta meg a fejét, Max arca elsötétült, Ruth összeszorította az ajkait, Gen levegő után kapott, Azráil pedi az árnyékban maradt.

- Máris elkezdődött - morogta Max.
A hangszóróból Killien hangja tovább csepegtette a mérget:
- Élve vagy holtan, a jutalom ugyanaz.

A gyomrom összeszorult, de nem a félelemtől. Harag volt. Gyűlölet. A kezeim ökölbe szorultak.

- Mennyi ember lehet most a létesítményben? - kérdeztem, miközben a gondolataim vadul pörögtek.
- Túl sok - felelte Nixon feszülten. - És most mind egy célpontra vadászik.

Rám.

A hangszóró újra felrecsegett.
- Ó, és hogy pontosítsak, a célpont egyedi képessége a levegő manipulálása.

Megálltam. Egy pillanatra értetlenül pislogtam. A levegő? Killien... tévedett?

Max is észrevette.

- Azt hiszi, hogy a szelet irányítod - morogta.
Egy halvány, keserű mosoly jelent meg az arcomon.

- Az ő hibája.

Nem a levegőt irányítottam. Soha nem azt irányítottam. A képességem nem a szelet formálta - hanem a tárgyakat, a testeket, a teret,a mozgást. Vonzhattam vagy taszíthattam bármit, amit akartam.

Ez hiba volt a részükről. Egy olyan hiba, amit ki fogok használni.
- Én nem akarok miattad meghalni! - kiabálta Gen, pánikkal a hangjában. - Ha nem jövök veled, nincs ez a káosz. Te hoztad a bajt a fejünkre! - sipákolta, miközben idegesen hátrált egy lépést.

- Nem akarok megölni senkit... - gondolkodtam hangosan, miközben a fejemben pörögtek a lehetőségek. - De nem hagynak más választást. - túrtam a hajamba. - Mozgásba lendülünk. - Néztem a többiekre, és éreztem, hogy a határozottság egyre inkább átveszi az irányítást. - Maradjatok mögöttem.

Max fújtatott egyet, majd gúnyosan megszólalt. - Ha a mostani terved is olyan képlékeny, mint az előző, bajban vagyunk.

- Bízhatnál bennem jobban is. - Eresztettem meg felé egy szomorú mosolyt, de a szemeim sötétek és élesek voltak.

A többiek némán követtek. A falak közé szorulva éreztem, hogy az erőm újra megmozdul. A taszítás erejével védőburkot vontam a többiek köré, hogy egy kicsit biztonságosabbá tegyem a helyzetet.

Felvettem a táskát és kiléptem a folyosóra , egyenesen a lépcsők felé vettem az irányt, a belső udvarra. Láttam ennek a tábornak az alaprajzát, egy öt ágú csillagot formált az épület, a közepén egy udvarral, amelyet minden irányból körbeöleltek a szárnyak. Az elrendezés kiszámított és precíz volt, mintha egy végtelenül racionális tervet követett volna.

Lefelé senki nem állított meg minket ,csak a sziréna idegesítő víjogása töltötte be a teret. Nixon vezetett ,ő tudta merre kell menni.
- Mire készülsz? - sziszegte Max, ahogy kiértünk az udvarra. A hangja tele volt kételyekkel és feszültséggel, de a pillantása valami másra irányult: a céltáblára, rám.
Az udvar széleit fák borították, a közepén pedig egy emelvény magasodott.

- Maradjatok fedezékbe - pillantottam rájuk.Mindenki hátrébb húzódott tőlem, kivéve Azrailt. Ő nem mozdult, nem hátrált, és bár nem láttam a szemét, éreztem, hogy újra magából árasztotta azt a bizonyos verszomjat - egy erőt, ami mindent magába szippantott, amit hozzá közel engedtek.