A Bátrak Háborúja

64. fejezet

- Bazd meg - fújtam ki a levegőt dühösen.

Forrtam az indulattól. Nem értettem a viselkedését, azt a távolságtartó, lekezelő hozzáállást, amitől úgy éreztem, mintha a falnak beszélnék.

A bőröm bizsergett, ahogy az erőm reagált a dübörgő dühre bennem. Úgy éreztem, mintha a világ túl szűk lenne körülöttem, mintha a saját testemben is alig férnék el.

Nem akartam egyedül maradni ezzel az érzéssel.

A folyosón végighaladva egyenesen a verandára mentem. Az éjszaka hűvös levegője csípte a bőrömet, de nem érdekelt. Nem voltam még erőm teljében,de nem akartam lazsálni se.

A harag még mindig ott vibrált bennem, és éreztem, ahogy az energiám lassan összegyűlik, felkavarodik a bőröm alatt. Nem hagyhattam, hogy a düh irányítson, de nem is akartam elnyomni. Inkább felhasználtam.

Kitártam a kezem, és hagytam, hogy az erőm reagáljon a hívásra. A levegő megfeszült körülöttem, mintha maga a világ is visszatartaná a lélegzetét. A talpam alatt finom rezgés futott végig, ahogy a technika formálódni kezdett.
A börtön technikám tökéletesen engedelmeskedett - a határok kijelölődtek, az energia áramlása egyenletes volt, minden pont úgy alakult, ahogy akartam.

Koncentráltam, igyekeztem megtartani . Nem túl lazára engedni de nem is túlfeszíteni, hogy kipukkadjon. A „börtön" érzése erősödött. Ahogy az erőmet összpontosítottam, éreztem, hogy a körülöttem lévő tér egyre inkább beszűkül. Minden, ami belépett a kijelölt kör sugárába, mintha megdermedt volna. Nem számított, hogy élő vagy élettelen dologról volt szó: minden elnémult, mozdulatlanná vált. A börtönnek, amit teremtettem, nem volt szüksége falakra. Az energiák határolták be az egész teret.

Ha ezt használtam a testem védtelen volt, semmi másra nem futotta. A hatalmas koncentráció megterhelő a még gyenge testemnek, de nem adtam fel. Lassan taszító hullámokat akartam ki indítani a testemből ,de ahogy megpróbáltam a börtön felrobbant. Az erő, ami bent volt, felrobbant, mint egy puskaporos hordó, és hatalmas, lökő hullámokat generált a környezetben. Minden, ami a közelében volt, megremegett, és a levegő is szinte vibrálni kezdett a robbanás erejétől.

A robbanás ereje váratlanul hátracsapott, és éreztem, ahogy a testem hirtelen elveszíti a talajt. A levegő áramlása szinte felkapott, és nem tudtam megállítani a lendületet. Még próbáltam tartani a lábam, de a hatalmas taszító hullámok, amiket elengedtem, olyan erővel söpörtek végig a térben, hogy képtelen voltam megállni. A vonzásomat hívtam segítségűl, hogy a talajon maradjak.

- Nem bírsz nyugton maradni igaz ? - szólt Azrail hűvös hangja mögülem.
- Csak gyakorolok -sziszegtem.

Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam lassan visszanyerni az irányítást a testem felett. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, az izmok a kimerültségtől remegtek, de a vonzás végül elég volt ahhoz, hogy a lábam újra szilárdan érintse a talajt.

Azrail ott állt mellettem, mintha meg se érezte volna a robbanás erejét. A hullámok talán egy pillanatra megborzolták a haját, de a testtartása változatlan maradt: rendíthetetlen, stabil, mintha egy másik világ törvényei vonatkoznának rá.

- Ha tetszik, ha nem, még meg kell tanulnod pihenni is - mondta higgadtan.

Dühösen kifújtam a levegőt, és megdörzsöltem a halántékom.

- Nem fogok fejlődni, ha nem gyakorlok - feleltem halkan, de a feszültség ott vibrált a hangomban.

- Nem fogsz fejlődni, ha szétszakítod magad - vágott vissza ugyanolyan nyugodt hangon, és rám emelte a tekintetét. - A tested nem egy kifogyhatatlan forrás. Ha most elájulsz vagy megsérülsz, még ennyire sem leszel képes.

Az arcát figyeltem, azt a kiismerhetetlen vonást a szeme mélyén, ami mindig ott bujkált, mintha tudna valamit, amit én nem.

- Nem akarok gyenge lenni - suttogtam, alig hallhatóan.

Azrail egy pillanatig nézett, majd finoman megcsóválta a fejét.

- Az erő nem abból fakad, hogy mindenáron hajszolod - mondta halkan, de volt valami a hangjában, amitől kirázott a hideg. - Hanem abból, hogy tudod, mikor kell használni. És mikor kell megállni.

A kezem ökölbe szorult, de nem feleltem. Mert legbelül tudtam, hogy igaza van.

-Haszontalan voltam az Axellel való csatában. Pusztán annyit tudtam tenni ,hogy időt nyerjek neked.

Azrail egy pillanatig nem válaszolt. Csak nézett rám, az arca mozdulatlan maradt, de a tekintete súlyosabb volt minden szónál.

- És szerinted az nem számít? - kérdezte végül, hangja nyugodt volt, mégis éles, mintha egy penge élével vágtak volna végig a gondolataimon.

Felsóhajtottam, és a kezemmel beletúrtam a hajamba.

- Nem voltam elég erős, nem tudtam...

- Elég volt - vágott közbe halkan, de határozottan.

Felnéztem rá, és a mellkasomban egy különös, keserédes érzés kezdett növekedni.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Nem volt elég. Ha erősebb lettem volna...

- Akkor mi? - kérdezte, és tett egy lépést felém. - Ha erősebb lettél volna, akkor egyedül oldottad volna meg? Nem kellett volna nekem közbelépnem? Vagy talán azt akarod mondani, hogy az idő, amit nyertél, értéktelen volt?

A szavai elérték a mellkasomat, mélyebbre hatoltak, mint kellett volna. Nem akartam ezt hallani. Mert tudtam, hogy igaza van.

- Ha nem nyered meg azt az időt, lehet, hogy egyikünk sem lenne itt - folytatta Azrail. - Az erő nem mindig azt jelenti, hogy te győzöl. Néha azt jelenti, hogy másnak adod meg az esélyt a győzelemre.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, az éjszaka csendjében, és hagytam, hogy a szavai utat törjenek maguknak bennem.

- Hisz te magad mondtad ,hogy csalódtál bennem - vágtam a fejéhez.

Azrail egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelné a szavaimat. A holdfény élesen rajzolta ki az arcvonásait, de a tekintete kiismerhetetlen maradt.

- Igen - bólintott lassan. - Azt mondtam.

A szívem egy ütemet kihagyott. Már épp válaszoltam volna, amikor folytatta:

- De nem azért, mert gyenge voltál. Nem azért, mert nem győztél.

A kezem ökölbe szorult.

- Akkor miért? - kérdeztem halkan.

Azrail közelebb lépett, a taszító hullámokból visszamaradt enyhe szellő megborzolta a haját.

- Mert azt hittem, tudod, mikor kell megállni. Azt hittem, érted, hogy az életed nem alku tárgya.

Felsóhajtottam, és a földre szegeztem a tekintetem.

- Nem tudtam csak nézni - suttogtam. - Nem tudtam volna tétlenül várni, míg...

- Tudom - szakított félbe. - Épp ezért mondom, hogy csalódtam benned.

Felnéztem rá, és most először láttam valamit a szemeiben. Nem haragot. Nem lenézést. Hanem valami sokkal nehezebben megfoghatót.

- Meg akartál halni azért, hogy én túléljek - mondta halkan. - És én ezt nem tudom elfogadni.

A csend sűrű volt köztünk. A szavak, amiket kimondott, mintha beégették volna magukat a levegőbe. Nem volt rá válaszom. Mert tudtam, hogy igaza van. És mert tudtam, hogy ha kellene... újra megtenném.