A Bátrak Háborúja

21.fejezet

A csalódottság keserű szájízt hagyott maga után, mintha valami fémes, maró érzés tapadt volna a nyelvemre. Az az öt év, amit azzal töltöttem, hogy megismerjem és uraljam az erőmet, most semmit sem számított.

Hatalmas erő volt bennem, éreztem, ahogy lüktet minden porcikámban, ahogy ott kavarog a csontjaim mélyén, készen arra, hogy kitörjön. De a testem… az nem tudott lépést tartani vele. Próbáltam feszegetni a határaimat, próbáltam átlépni azokat, de minden egyes alkalommal ugyanaz történt.

Kiütöttem magam.

Napokra.

Hiába edzettem, hiába meditáltam, próbáltam megérteni, hogyan terelhetném a megfelelő irányba ezt az erőt. Mintha egy folyót próbálnék kézzel irányítani – mindig ott maradt a veszély, hogy elsodor.

Azrail tudta ezt. Talán ezért is állított meg.

A többiek is kiszálltak a kocsiból, mozdulataik óvatosak voltak, mintha ők is érezték volna a feszültséget a levegőben. Az ösztöneim azonnal reagáltak, a vonzás és taszítás egyensúlyát keresve próbáltam pajzsot emelni mindannyiuk köré – de az erőm nem mozdult.

Mintha egy láthatatlan kéz ránehezedett volna a lényemre, elnyomva azt a lüktető energiát, ami mindig ott forrongott bennem. Nem tűnt el teljesen, még ott volt, mélyen legbelül, de tompán, mintha csak álomba ringatták volna.

Dühösen Azrailre kaptam a tekintetem. Ő csak állt ott, karba tett kézzel, unott arckifejezéssel, mintha az egész helyzet nem is érdekelné.

– Add vissza – sziszegtem felé, a kezeim ökölbe szorultak.

Egy halvány, lekezelő mosoly jelent meg az arcán.

– El se vettem – felelte könnyedén.

A gyomrom összeszorult.

Tudtam, hogy technikailag igazat mondott. Nem lopta el az erőmet, nem törte meg… csak elaltatta. Mintha egy csapással elnémított volna egy üvöltő vihart. És az a tény, hogy ezt ilyen könnyedén megtette…
Az vérlázító volt.

Elvesztettem az eszem. A düh perzselő hullámként öntött el, éles és könyörtelen volt, mint egy pengével hasított seb. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem.

Visítva szakítottam át Azrail tudatát, mintha puszta akaraterővel akarnám szétszaggatni a rám erőltetett láncokat. Úgy téptem bele, mint egy vadállat, ami kiszabadulni készül a ketrecéből. Nem volt teljesen a tudatomban ,ezért lehetett esélyem.

Ő viszont  nem rándult meg. Nem hátrált, nem mutatta a legkisebb jelét sem annak, hogy érezné, mit csinálok. Mintha csak egy falba ütköztem volna. Egy olyan falba, amit semmilyen erővel nem lehet áttörni.

A paróka lecsúszott a fejemről, tejfehér hajam szabadon kavargott körülöttem, az erőm ott lüktetett a bőröm alatt, készen arra, hogy visszavegyem, ami az enyém.

De Azrail csak állt ott, rezzenéstelenül, és amikor megszólalt, a hangja nyugodt és gúnyos volt.

– Még mindig azt hiszed, hogy elvettem?- kèrdezte de nem mozdult. Nem tett egyetlen fenyegető gesztust sem, mégis az egész jelenléte úgy nehezedett rám, mintha az árnyéka alatt állnék. A többiek némán figyeltek, még a levegő is nehezebbnek tűnt.

Én viszont nem gondolkodtam. A harag égette a bensőmet, az ujjaim remegtek az erő visszafogásától, és a testem feszült volt, mint egy megfeszített íj.

– Soha többet ne csinálj ilyet – sziszegtem, és tettem felé egy lépést.

A saját merészségem egy pillanatra meglepett. Kész voltam kiállni ellene, holott tudtam, hogy nem vagyunk egy szinten. Láttam, mire képes. Láttam, hogyan szedi darabokra azokat, akik az útjába állnak. De az a nyugodt, lenéző tekintet… Az a végtelen fölény, amit minden mozdulata sugallt…