A Bátrak Háborúja

22.fejezet

A férfi félmosolya alig észrevehetően szélesedett, mintha pontosan erre számított volna.

– Látom, gyorsan tanulsz – jegyezte meg elismerően. – De vajon elég gyorsan?

A szavai mögött ott bujkált valami kihívó, valami burkolt fenyegetés, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Azrail mozdulatlanul állt mellettem, de éreztem a figyelmét, ahogy rám szegeződik. Tudtam, hogy ha szükséges, közbelép – de most már visszakaptam az erőmet. Most már én irányítok.

Lassan felemeltem a kezem, és az energia körém fonódott. A levegő vibrálni kezdett, a taszítás és vonzás finom egyensúlya kavargott körülöttem, mintha maga a tér is megfeszült volna a jelenlétemtől.

Az idegen érdeklődve figyelt, majd egy apró, alig észrevehető biccentéssel elismerően nyugtázta a látványt.

– Nem rossz – mondta végül. – De még mindig nem tudod, ki vagyok.

A következő pillanatban eltűnt.

Nem vártam tovább.

Még mielőtt bármi történhetett volna, a taszítás kitört belőlem, pajzsként borult rám és a többiekre, olyan erővel, hogy a levegő szinte beleremegett. A tér körülöttünk meghajolt, eltorzult, a világ mintha vibrálni kezdett volna.

Érinthetetlenek voltunk.

Éreztem, ahogy valami – vagy valaki – próbál áttörni rajta, mintha egy árny suhanva keresne utat a pajzson túlra, de nem talált rést. Az erőm stabil volt, szilárd, és a dühöm fűtötte. Erő cikázott át a pajzsom peremén. Egyetlen villanás. Egy teszt.
Aztán újabb.
És még egy.

A szemem összeszűkült. Ő játszott velem. A taszítás pajzsként feszült a testem körül, érinthetetlenné téve engem és a többieket, de ez nem volt elég.

Nem akartam csak védekezni.

Éreztem, ahogy az idegen ismét mozgásba lendül – gyors volt, nem olyan gyors mint Azrail de tudtam, hogy ha nem változtatok a stratégiámon, előbb-utóbb megtalálja a rést.

Összeszorítottam az ujjaimat.

És akkor…

Engedtem az erőm egy másik oldalának is.

A vonzás kirobbant belőlem.

Egy láthatatlan kör sugárban mindent magam felé kezdtem húzni – az apró kavicsokat, a port, a faleveleket… A fák ágai felém hajoltak, a levegő sűrűbbé vált körülöttem. A gravitáció másként viselkedett a jelenlétemben.

És az idegen sem maradt érintetlen.

A mozgása egy pillanatra megtorpant, ahogy az erőm megpróbálta magam felé rántani. Egyetlen másodpercnyi megingás volt – de nekem ennyi is elég.

Előretörtem.

A taszítás és a vonzás egyensúlya tökéletesen működött – miközben az egyik védelmezett, a másik mindent egy pontra húzott. Beleértve őt is.

Egy pillanattal később már előtte voltam.

A kezem előrelendült, az erőm lökéshullámként robbant ki belőlem, egyesítve a vonzást és a taszítást.

Az idegen szeme összeszűkült. Próbált kitérni, de a saját lendülete és az én vonzásom csapdába ejtette.

A találat tiszta volt.

A testét hátralökte az energia, és egy reccsenéssel nekicsapódott egy közeli fának.

A törzs megremegett az ütéstől, a levelek zizegve hullottak alá.