A Bátrak Háborúja

15.fejezet

Azrail ujjai türelmetlenül doboltak a kormányon, a mozdulataiban volt valami nyugtalanítóan fesztelen, mintha az egész helyzet nem lenne több egy unalmas játékosztálynál. A  tekintete egy pillanatra elkapta az enyémet, de semmit sem tükrözött – se aggodalmat, se feszültséget. Csak üres, hűvös közönyt.

A mögöttünk haladó autó lámpái halványan pislákoltak az éjszakában. Max és a többiek tartották a tempót, de egyikünk sem ringatta magát abba az illúzióba, hogy biztonságban vagyunk.

– Hova megyünk? – kérdeztem végül, mert a csend kezdett túl nehézzé válni.

Azrail pillantása egy másodpercre rám siklott, aztán újra az útra szegeződött.

– Egy kis falu. A tábor emberei vadásznak ránk, de nekik idő kell, hogy mozgósítsanak embereket. Ha letérünk az ismert útvonalakról, előnyünk lesz.

A hangja nyugodt volt, túlzottan is. Mintha nem is számítana, követnek-e minket vagy sem. Mintha teljesen mindegy lenne, hányan jönnek, mert a végén úgyis ő marad állva.

– Szerinted már a nyomunkban vannak? – kérdeztem, de valójában nem a választól féltem. Hanem attól, ahogy Azrail kimondja.

Egy pillanatra elmosolyodott. Az a mosoly kegyetlen volt, ígérettel teli.

– Nem hiszem. Tudom.

A szavaiban volt valami hátborzongató, valami végérvényes. A hideg végigfutott a gerincemen, de lenyeltem az érzést.

– És ha ránk találnak? – kérdeztem halkan.

Azrail elnevette magát. Nem volt benne vidámság, csak nyers élvezet, mintha már előre várná a vérontást.

– Akkor megölöm őket. Mindet.

A levegő kiszorult a tüdőmből. Nem volt benne bizonytalanság, sem kétely. Csak a kérlelhetetlen tény.

Ő nem félt. Nem ismerte a vereséget.

És abban a pillanatban rájöttem, hogy akik a nyomunkban járnak, nem is sejtik, hogy nem mi vagyunk a vadak.

Ők a prédák.

Azrail úgy vezetett, mintha nem lenne előtte akadály, mintha az út maga hajolna meg előtte. A sötét táj elsuhant mellettünk, a távoli fák árnyai kísérteties árnyképeket vetettek az aszfaltra. A motor egyenletes duruzsolása ellenére a levegőben feszültség vibrált, mintha maga a világ is visszafojtott lélegzettel várná, mi fog történni.

Én viszont nem tudtam olyan nyugodt maradni, mint ő. Az erőmet ugyan sikerült egyensúlyba hoznom, de még mindig érződött a belső remegés, amit az előző rombolásom hagyott bennem. Tudtam, hogy nem vagyunk biztonságban. Tudtam, hogy előbb-utóbb utolérnek minket.

A szemem a visszapillantó tükörbe siklott. A másik autó még mindig mögöttünk volt, a fényei apró pontok a sötétben. Max vezette, és ha ő ott volt, az azt jelentette, hogy a többiek is rendben vannak. Egyelőre.

– Meddig akarunk bujkálni? – törtem meg a csendet.

Azrail nem válaszolt azonnal. A kormányra támasztotta az egyik könyökét, a másik kezével még mindig az ujjai doboltak a műszerfalon. Az arca árnyékban volt, de éreztem rajta azt az ördögi magabiztosságot, ami mindig ott lapult benne.

– Nem bujkálunk – mondta végül. – Csak hagyjuk, hogy azt higgyék, van esélyük.

Megborzongtam. A szavai nem fenyegetésként hangzottak el. Inkább kijelentésként. Egy megmásíthatatlan tényként.

A távolban halványan derengett néhány apró fényfolt. A falu. Egy kis, jelentéktelen település, ami éppen eléggé el volt rejtve ahhoz, hogy időt nyerjünk.

– Tudod, hogy mit tettél? – kérdezte halkan, miközben az utat figyelte.

Összeszorítottam az állkapcsomat.

– Nem ezért mentem – mondtam végül.

Azrail halkan felnevetett, de a hangja épp olyan kegyetlen volt, mint mindig.

– Nem is kellett volna odamenned – vágta rá. – Eddig bujkáltál a rendszer elől, és most… most az egész világ tudni fogja, hogy létezel.

Az ujjaim ökölbe szorultak.

– Ők kezdtek el üldözni. Ők akartak elkapni.

Azrail vállat vont, mintha nem érdekelné.

– És most megadtad nekik az okot, hogy ne csak üldözzenek, hanem el is pusztítsanak. Nem egy láthatatlan árny vagy többé, Kira. Egy vihar vagy, ami lerombolt egy egész tábort. És az ilyen viharokat meg szokták fékezni.

Kifújtam a levegőt, és próbáltam nem érezni azt a jeges szorítást a mellkasomban.

– Mit kellett volna tennem? Nézni, ahogy elfognak?

– Néha a túlélés nem azt jelenti, hogy harcolsz – felelte halkan.

Elfordítottam a tekintetem. Tudtam, hogy igaza van. De azt is tudtam, hogy ha újra kellene döntenem, akkor is ugyanígy tennék.
Már nincs visszaút.

- Nem hátrálok meg - intéztem felé a szavaimat bár nem néztem rá. - Bárkit megállítok,még téged is ha ellenem fordulsz - néztem mélyen a szemébe.
Azrail pillantása  találkozott az enyémmel. Sötét volt, kemény, és valami mélyről fakadó szórakozottság vibrált benne. Mintha a szavaim nem fenyegetésként, hanem kihívásként csapódtak volna le benne.

– Engem? – kérdezte, és a hangja tele volt gúnyos érdeklődéssel. – Megállítanál?

Az ajkam megfeszült.

– Ha kell.

Egy pillanatnyi csend telepedett közénk, csak az autó motorjának egyenletes duruzsolása töltötte ki a teret. Azrail végül elmosolyodott – azzal a kegyetlen, fölényes mosolyával, amitől mások hátrahőköltek volna.

– Akkor remélem, egyszer tényleg megpróbálod – mondta halkan. – Kíváncsi vagyok, meddig jutnál.

A szavak jeges fátyolként ültek rá a levegőre. Nem volt bennük fenyegetés. Csak egy biztos tudás, amitől a gyomrom összeszorult.

Azrail nem hitt abban, hogy képes lennék megállítani.
És talán… én sem,de ha a helyzet úgy kívánja igenis meg fogom próbálni.