A Bátrak Háborúja

60.fejezet

– Miért tetted? – kérdezte Azrail, és a hangja olyan mélyen rezdült, hogy szinte fájdalmas volt hallani. A szemei komolyan fürkésztek, mintha próbálnák megfejteni a titkot, amit már annyi ideje rejtettem.

– Mondtam, hogy menekülj el – folytatta, és bár hangja hideg és határozott volt, mégis valami súlyos, eltemetett aggodalom is ott bujkált. – Miért maradtál, miért kockáztattad az életed?

A kérdése, bár egyszerű, most úgy éreztem, mintha egy egész világot próbált volna megérteni, egy világot, amit én építettem köré, miközben a saját fájdalmamat próbáltam elnyomni. Az, hogy megmentettem őt, nem csupán egy pillanatra szóló döntés volt. Az mindent jelentett.

– Mert nem hagyhattalak el – válaszoltam, próbálva annyi erőt csempészni a szavaimba, amennyit csak bírtam. –  Te mindig ott voltál nekem, amikor szükségem volt rád. Most én jövök.

Azrail egy pillanatra elgondolkodott, mintha mérlegelné a szavaimat, majd végül egy szinte észrevehetetlen sóhajjal hátradőlt. A feszültség, ami addig a levegőben vibrált, most mintha enyhült volna, bár a veszély még mindig ott lógott felettünk.

– Nem akartam, hogy így végezd – suttogta, és most először tűnt úgy, mintha egy súlyos terhet cipelne. – Azt akartam, hogy elmenekülj, hogy éld a saját életed, ne pedig ezt a… ezt a harcot.

A szavak nehezen jöttek neki, de most valahogy más volt. Az a láthatatlan fal, amit mindig is körülötte érzékeltem, most mintha egy kicsit megrepedt volna. Éreztem, hogy az érzései, amiket eddig elnyomott, most felszínre törnek.

– Nem hagylak el, Azrail – ismételtem meg, és most már nemcsak a szavak voltak fontosak, hanem a mögöttes érzelem is. – Mi ketten mindig harcolni fogunk. Az életünk része ez. De nem foglak hagyni, hogy egyedül csináld.

A csend hosszúra nyúlt. Azrail nem válaszolt, de tudtam, hogy megértette.

A fájdalom lassan enyhült, ahogy Ruth minden erejét beleadta a gyógyításba, de még mindig ott volt, a tudatom peremén, halk emlékeztetőként a küzdelemre. Nem volt már elviselhetetlen, de éreztem minden egyes mozdulatot, amit Ruth tett. A testem egyre inkább feloldódott a kezei alatt, de valami megmagyarázhatatlan érzés maradt.

Azrail közelebb hajolt, és lágyan, szinte suttogva szólt:

– Elveszem a fájdalmadat.

Éreztem, ahogy a keze a homlokomon pihen, mintha nemcsak a fájdalom, hanem minden félelem, kétség is eltűnne. A levegő hűvössé vált, és valami mélyebb csend vette körül a pillanatot. A keze olyan hűvös volt, mintha a világ minden fájdalmát elnyelte volna.

Ahogy ott feküdtem, a szavai, bár alig voltak hangosabbak a szél susogásánál, valami változást hoztak. A fájdalom csillapodott, mintha valami áramlatot éreztem volna, ami elnyeli az egész világ zaját, és én csak ott maradtam, elveszve a pillanatban.

– Nem vagyok elég erős – remegett meg Ruth hangja, ahogy felettem térdelt, és kezét az arcomra helyezte. – A fejedet és a belső szerveidet rendbe hoztam. Már nem vérzel, de van, amit még nem tudtam meggyógyítani. A kezed és néhány bordád… Ha adsz egy kis időt- hajtotta le a fejét.
- Már így is nagyon sokat tettél  - értem hozzá finoman az arcához. - Köszönöm- mosolyodtam rá bár nem láthatta.

Lassan próbáltam felülni ,éreztem ahogy az erőm valamennyire visszatért, és Azrailnak hála a fájdalom is szinte eltűnt.
- Ne erőltesd- szólt rám a kislány.
- Rendben leszek - válaszoltam mosolyogva.

Az idő lassan vánszorgott. Ruth mikor úgy érezte,hogy eleget pihent  újra nekiállt a gyógyításnak. Egy egész napba beletelt, hogy helyrehozzon. Ő sem volt mindenható, a kezeim még mindig remegtek, és a bordáim éles fájdalmat okoztak minden egyes mozdulatnál.

A művelet  végére Ruth elcsigázott volt, de nem adta fel. Az arcán ott volt az elszántság, de láttam, hogy mennyire  fáradt. Azrail, aki azóta végig mellettem állt, nem szólt sokat, de mindig ott volt, mintha minden pillanatban figyelte volna, hogy ne történjen semmi, ami még tovább súlyosbíthatná a helyzetet.

– Kira – szólt Ruth halkan, amikor befejezte a kezelését. – Még mindig gyenge vagy, de nagyjából már jól vagy. Pihenj most, amíg van időd.
- Köszönöm- sóhajtottam. -  Az adósod vagyok - néztem végig az apró lányon aki fáradtan ült le a fa tövében.
- Csak ne halj meg - szegezte le a fejét.
- Nem szándékozom- nevettem óvatosan.

Hárman ültünk egymás mellett, a csend körülöttünk szinte tapintható volt. Az a nyugalom, amit Ruth és Azrail hozott, mintha egy pillanatra megállította volna az időt. Éreztem, hogy még nem vagyok teljesen rendben, de próbáltam összeszedni magam.

Végül én törtem meg a csendet.

– Erősebbé kell válnom – sóhajtottam, miközben a fejemben újra felidéződtek az emlékek. Az első ütés, amit Axel mért rám, mindent elborított. Az ütések minden egyes másodperce a fájdalom és a félelem keverékét hozta magával. Az emlékek olyan erővel törtek rám, mintha minden egyes pillanata újra és újra lejátszódott volna a szemem előtt. Az a hang, ahogy a csontom eltört, ahogy éreztem, hogy minden egyes mozdulatomban a fájdalom emelkedik. Nem láttam, merre mozgott. Az érzés, hogy tehetetlen vagyok, hogy nem tudtam elkerülni, hogy nem volt menekvés, mindent elárasztott.

Az egész testem remegett, ahogy a szavak kijöttek a számon, de próbáltam nem engedni, hogy eluralkodjon rajtam a gyengeség. Az emlékek ott voltak, a fájdalom pedig szinte elviselhetetlennek tűnt.

– Nem engedhetem meg, hogy ismét így történjen – folytattam, most már határozottabban. – Ha nem vagyok elég erős, nem fogom tudni megvédeni magam, sem másokat.

Ruth és Azrail csendben hallgatták, miközben a levegőben ott lebegtek az elmondott szavak. Az állhatatosság, amit most éreztem, valahogy átjárta az egész testemet. Nem akartam gyenge lenni, nem akartam elveszíteni az irányítást. Most már tudtam, hogy erősebbé kell válnom, ha túl akarom élni. Ha mindent túl akarok élni.