A Bátrak Háborúja

53.fejezet

Az ujjaim ösztönösen az ölemben pihentek, szorosan egymásba fonódva. A táj elsuhant mellettünk, az épületek, az utcák, az emberek – mindannyian egy normális világ részei voltak. Egy világé, aminek én már nem lehettem a része.

Látszólag minden rendben volt. A város élt, az emberek a dolgaikat intézték, mintha nem történt volna semmi. De én tudtam, hogy valahol, talán nem is olyan messze, éppen most is vadásznak rám. A "Fehérhajú Pestis". Egy név, amit rám aggattak, egy történet, amit mások írtak meg helyettem.

– Ne rágódj rajta – törte meg Azrail a csendet.

Felé fordultam, de az arca változatlanul nyugodt maradt.

– Nem rágódom – hazudtam.

Erre csak halványan elmosolyodott, mintha pontosan tudná, hogy nem mondok igazat.

A levegő hűvös volt, de a ház környéke meglepően békésnek tűnt. Az autó motorja elhallgatott, én pedig mély levegőt vettem, mielőtt kinyitottam az ajtót.

Alig léptem ki, máris egy test csapódott nekem.

– Kiraaa!!! – Max hangja megtelt megkönnyebbüléssel, ahogy a nyakamba ugrott. Olyan erővel szorított, mintha attól félne, hogy ha elenged, eltűnök.

– Hé… – motyogtam, de éreztem, hogy a vállam nedves lesz a könnyeitől.

Minden és mindenki ott volt, ahogy hagytuk. Nixon és Ruth az ajtóban álltak, arcukon óvatos megkönnyebbüléssel. Lirien fél lépéssel mögöttük, mintha még nem tudná, mit érezzen.

Egyedül Gen nem mozdult.

Ő egy öregemberrel beszélgetett, de a szemei rám szegeződtek. Nem rohant oda, nem mondott semmit, csak összeszűkült szemmel méregetett.

A gyomrom összeszorult.

Tudtam, hogy nem mindenki fog örülni nekem.

– Ugye te még te vagy? – Max erősebben szorította meg a vállaimat, és próbált a szemembe nézni, de a napszemüveg eltakarta előle a választ.

– Igen, hála Azrailnak – sóhajtottam.

Max egy pillanatra habozott, majd bólintott, de az aggodalom nem tűnt el teljesen az arcáról.

– Nem történt… semmi, ugye? – kérdezte halkan.

Tudtam, hogy mire gondol. Hogy a vadászat, a menekülés, a mészárlás rám nyomott-e valamit, amitől már nem lennék ugyanaz az ember.

– Nem úgy, ahogy gondolod – feleltem, és próbáltam mosolyogni, de az ajkaim alig mozdultak.

Max még mindig bizonytalanul nézett rám, de végül elengedett, mintha ezzel elismerné, hogy legalább egyelőre elhiszi a szavaimat.

– A többiek várnak bent – mondta, és hátrapillantott a többiekre.

Gen még mindig ugyanott állt, és figyelt.

Lassan eljutottak hozzám a hangfoszlányok, amiket Jox mondott.

– Ez a mészárlás… A Fehér Hajú Pestis nem dögölne már meg? A világ jobb hely lenne nélküle – fújta az öreg, mintha csak az időjárásról beszélne.

Megmerevedtem. Az ujjaim ökölbe szorultak, a körmeim a tenyerembe mélyedtek. Tudtam, hogy ez vár rám. Tudtam, hogy így fognak rám nézni, de attól még ugyanúgy maró fájdalom volt hallani.

Max elhallgatott mellettem, és lopva rám pillantott. Nem mondott semmit, talán attól tartott, hogy ha megszólal, azzal csak olajat önt a tűzre.

Azrail csendben maradt, de éreztem a jelenlétében azt a különös, nyugodt fenyegetést, amit csak akkor sugárzott, ha valaki túl messzire ment.
– Végre mondasz valami értelmeset, öreg – morogta Gen halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.