A Bátrak Háborúja

43.fejezet

Max dühösen túrt a hajába, és mélyet sóhajtott.

– Jó, most már állj le – mondta élesen. – Higgadjatok le.

Feszülten néztem Gent, az ujjaim még mindig ökölbe szorultak, de próbáltam kontrollálni magam.

– Mindenki szabadon dönthetett, hogy mit csinál – mondtam végül, és a hangomban ott vibrált a harag. – Nem kényszerítettem senkit. Sem téged, sem Maxet, sem Azrailt.

Gen gúnyosan felnevetett.

– Persze, mert olyan könnyű volt más utat választani, igaz? Ha nem csatlakoztunk volna hozzád, magunkra maradunk, és mindenki tudja, hogy egyedül nem lehet túlélni.

– Ez nem igaz – szűrtem a fogaim között.

– Dehogynem – csattant fel. – Nem követünk téged, mert hiszünk benned. Azért követünk, mert nincs más választásunk!

A szavai belém martak, de nem mutattam ki. Csak figyeltem, ahogy a düh vörös foltokat éget az arcára.

Max közénk lépett, és egy pillanatra mindketten ráfigyeltünk.

– Elég volt – mondta csendesen, de határozottan. – Most nincs időnk erre. Mindannyiunknak mások a nézetei, de ha így folytatjuk, nem kell ellenség, mi magunk végezzük ki egymást.

Gen szikrázó tekintettel nézett rám,majd szolásra nyitotta a száját,de Azrail megelőzte. A fiú  eddig csendben figyelt, de most megszólalt. A hangja hűvös volt, éles, mint a penge.

– Nevetségesek vagytok – mondta, és a szavak úgy csapódtak közénk, mint az ostor. – Egy percig sem vagytok különbek azoknál, akiktől menekültök. Civakodtok, mint a nyomorultak, miközben az ellenségetek ott kint vár.

Mindenki elhallgatott. A szavai jeges csendet hagytak maguk után.

– Ha ennyire gyűlölöd Kirát, Gen, akkor miért nem hagyod el a csapatot? – folytatta Azrail, és a tekintete sötéten fúródott a lányba. – Nem köt semmi ide. Senki nem tart vissza.

Gen arca eltorzult a dühtől, de nem felelt.

– Gondoltam – vont vállat Azrail, majd rám nézett. – És te is fogd vissza magad, Kira. Nem éri meg az energiát.

A szavai nyugodtan, de ridegen csengtek. Nem vigasztalt, nem állt mellém, csak kijelentette, hogy nem lát értelmet az egészben. Aztán sarkon fordult, és kisétált a szobából, mintha az egész vita nem is lett volna más, csak időpocsékolás.

Nixon Gen mellé lépett ,és átölelte. A lány zokogásba tört ki. Egy percig csak néztem őket majd  mélyet lélegeztem és én is kiindultam  a friss levegőre.

-Mi történt? - kérdezte Jox, de válaszra se méltattam, a pofon emléke  amit tegnap este adott élesen tért vissza az lelkembe. Úgy mentem el mellete mintha ott sem lenne.

A hideg, hajnali levegő megcsapta az arcomat, ahogy kiléptem a házból. A mellkasom szorított, a gondolataim cikáztak. Nem tudtam, hogy a düh vagy a kimerültség súlya nyom-e jobban, de most, hogy eltávolodtam tőlük, végre levegőhöz jutottam.

Lépteim nesztelenek voltak a földön, a kezem ökölbe szorult, de nem akartam harcolni. Nem most. Nem így.

Azrail a ház oldalának dőlve figyelt engem, mintha már várta volna, hogy kijövök. Nem szólt, csak egy pillanatig nézett, aztán elfordította a tekintetét, mintha az egész nem érdekelné.

– Mindig ezt csinálod – jegyezte meg halkan.
– Mit? – kérdeztem fáradtan.

– Megpróbálod rendbe hozni a dolgokat, aztán amikor nem sikerül, elmenekülsz ahelyett, hogy végignéznéd, hogyan omlik össze minden – felelte.

A szavai kellemetlenül találtak be, de nem válaszoltam azonnal. Csak a távolba néztem, a kihalt utcára, ahol a világ még mindig veszélyes és kiszámíthatatlan volt.

– Nem menekülök – mondtam végül. – Csak... levegő kell.
Azrail felnevetett, de a hangjában nem volt valódi vidámság.
– Persze. Mert a levegő majd megoldja helyetted a problémáidat.

-Nem hagynál egy kicsit békén? - robbantam ki. - Fogalmam sincs mi tevő legyek... jó? Én nem akartam ezt ,én csak Maxet akartam kihozni onnan és erre mi történt? - túrtam a hajamba - Leromboltam egy tábort, vadásznak rám. Egyik oldalnak én vagyok a szörnyeteg a másiknak meg a megmentő.

Azrail csendben figyelt, hagyta, hogy kiadjam magamból a feszültséget. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, a kezem ökölbe szorult.

-Messze álltsz a szörnyetegtől- szólalt meg
-De a világ annak lát. - fújtam ki a levegőt.
Azrail halkan felnevetett, de a nevetésében nem volt semmi vidámság.

– A világ azt lát, amit látni akar – mondta, és félrebillentette a fejét. – Ha kell nekik egy szörnyeteg, akkor megteremtik maguknak. Ha kell egy megmentő, akkor meg abból csinálnak egy bálványt, aki aznap épp a jó oldalon állt.

A tekintetem az övébe fúrtam.
– És te? Te mit látsz bennem?

Azrail elgondolkodva figyelt egy pillanatig, aztán lassan megcsóválta a fejét.

– Egy embert, aki próbálja megtalálni a helyét egy világban, ami nem hagyja neki.

A szavai súlyként nehezedtek rám. Egy pillanatra elcsendesedtem, próbáltam kizárni a fejemben kavargó gondolatokat, de nem ment.

– Szóval szerinted nincs is jelentősége? – kérdeztem keserűen.

Azrail vállat vont.
– A jelentőségét te adod meg. Ha hagyod, hogy mások döntsék el, ki vagy, akkor elvesztél.

A szemei hűvösen csillogtak, és valahogy tudtam, hogy ez nem csak nekem szól. Ez valami mélyebb volt, valami, amit saját maga is túlságosan jól ismert.

-Kira - szólt Lilien mögülem. - Köszönöm, hogy kiálltal értem.
-Ez a legkevesebb - sohajtottam fáradtan.
Lilien halványan elmosolyodott, de a tekintetében ott bujkált a bizonytalanság.

– Gen utál engem.

– Gen mindenkit utál, akit nem tud irányítani – morogtam, miközben a karjaimat összefontam a mellkasom előtt. – Nem a te hibád.

Lilien bólintott, de láttam rajta, hogy nem teljesen hiszi el. Egy pillanatra csend lett közöttünk, csak a távoli neszek hallatszottak a hajnalban.
– És most mi lesz? – kérdezte végül halkan.
-Csak szeretnék egyedül lenni és gondolkodni- vettem le a parókát a fejemről. A tejfehér hajam lazán omlott le a vállamon.

Lilien figyelte a mozdulatomat, de nem szólt semmit. Az arckifejezése olyan volt, mintha valamit mondani akart volna, de végül lenyelte a szavakat.

– Rendben – mondta halkan. – Ha kell valaki… tudod, hol találsz.

Bólintottam, de nem néztem rá. Csak az ujjaimat fűztem a tincseim közé, mintha ezzel le tudnám törölni a rám ragadt feszültséget.

Lilien egy pillanatig még állt ott, aztán csendben elsétált, és én egyedül maradtam.

A levegő hűvös volt, és csípte a bőrömet. A hajnal tompa fénye végigfutott a kihalt erdőn, ahol az árnyékok mélyebbek voltak, mint kellene.