A Bátrak Háborúja

54.fejezet

-Ruth nézted meg Kira tudatát, hogy rendben van e, én nem találtam semmit - szólt Azrail mire felé kaptam a fejem.

-Te be léptél az elmémbe ? - háborodtam fel.

-Igen - mondta a fiú egyszerűen mire felszaladt a szemöldököm. - Miután elájultál. Tudni akartam Beyron tett e kárt benned - folytatta lekezelően.

Egy részem dühös volt ,de a másik hálás. Bele se akartam gondolni ,hogy Beyron mit tehetett volna velem ha Azrail nincs ott. Az hogy maradandó kárt okozhatott volna megilyesztett.
Feszült csend telepedett a szobára, de én csak egy pillanatig meredtem Azrailra, majd felsóhajtottam.

– Tényleg nem vesztegeted az időt, mi? – vontam fel a szemöldököm, de a hangomban nem volt igazi harag.

– Nem szokásom. – vonta meg a vállát közönyösen. – Biztos akartam lenni benne, hogy nem hagyott benned semmit.

Egy részem talán felháborodhatott volna, de nem volt értelme. Nem ez volt az első alkalom, hogy beengedtem a fejembe, és ha valaki, hát ő tudta, meddig mehet el. Ha azt mondja, hogy nem talált semmit, akkor nem talált.

– És? Jól vagyok? – kérdeztem, próbálva elütni a dolgot egy halvány mosollyal.

– Annyira, amennyire te valaha is az lehetsz. – felelte szárazon, mire csak megforgattam a szemem.

– Megnézhetlek? – kérdezte Ruth halkan.

Ráemeltem a tekintetem. Vak volt, de ez sosem akadályozta meg abban, hogy többet lásson, mint bárki más. Az ereje messze meghaladta a többi gyógyítóét – ha valami baj lenne, ő biztosan észrevenné.

Bólintottam. – Persze.

Ruth finoman a homlokomra tette az ujjait, és egy pillanatra melegség áradt szét bennem. Nem kellemetlen, inkább megnyugtató érzés volt. A szoba csendben figyelte, ahogy dolgozik, én pedig becsuktam a szemem.

Pár másodperc múlva elengedett. – Nem látok semmi olyat, ami aggodalomra adna okot – mondta nyugodtan. – Jól vagy.

Hallottam, ahogy a többiek megkönnyebbülten felsóhajtanak. Magam sem tudtam, miért voltam feszült – talán attól féltem, hogy Beyron mégis hagyott valamit maga után. De Ruth szava eloszlatta a kétségeimet.

– Jó – biccentettem. – Akkor ez is kipipálva.

A szoba lassan felengedett, a feszült légkör enyhült. De még mindig ott volt egy gondolat a fejemben, amit nem tudtam elhessegetni: mi lett volna, ha Azrail nincs ott?

A gondolat nyomasztott, de nem volt időm sokáig rágódni rajta. Gen és Nixon visszatértek, Gen arca még mindig feszült volt, de legalább nem nézett úgy Azrailra, mintha egy pillanat múlva nekiesne.

– Mi a következő lépés? – kérdezte Lirien, keresztbe font karokkal.

Egy pillanatig haboztam, aztán sóhajtottam.

– Beyron halott, de ez nem jelenti azt, hogy vége – kezdtem. – Nem tudjuk, kinek jelentett és ki veszi át a helyét. Nem tudjuk, hogy már keresik-e vagy még nem tűnt fel senkinek, hogy eltűnt.

– Szóval... arra számítunk, hogy ránk találnak? – kérdezte Nixon.
– Nem csak arra számítunk – dőlt hátra Gen sötéten – hanem biztosak lehetünk benne.

A szavaira csend telepedett a szobára. Igaza volt.
– Akkor mi legyen? – Ruth hangja nyugodt volt, de éreztem, hogy ő is feszülten várja a választ.

Azrail felé fordultam.
– Mi a véleményed?

Ő az ablaknál állt, karba tett kézzel, ahogy mindig. Egy pillanatig csend volt, aztán végre megszólalt.

– Két lehetőség van. Először is: itt maradunk, felkészülünk, és várjuk, hogy ránk találjanak. Vagy… – végre rám nézett – eltűnünk, mielőtt elérnek minket.

Gen arca egyre sötétebbé vált, ahogy Azrail kimondta a lehetőségeket. A csendet végül ő törte meg, de nem a megszokott fanyar stílusában – dühös volt, szinte remegett az indulattól.

– Minek jöttél vissza, Kira? – mordult rám.
Összeráncoltam a szemöldököm.
– Mégis miről beszélsz?
– Pontosan tudod! – förmedt rám. – Beyron halott, de ezzel nem tűnt el a probléma! Sőt, most, hogy eltetted láb alól, az egész rohadt szervezet a nyomunkban lesz!

A szavai belém martak.

– Ha annyira tudni akarod, én se akartam visszajönni – sziszegtem, ahogy az erőm végigpulzált bennem. A düh forró hullámként öntött el, és élesen Azrailra kaptam a tekintetem.

Ő csak állt ott, mozdulatlanul, hidegen figyelve, mintha egyáltalán nem érintené, amit mondtam. Mintha az egész helyzet teljesen lényegtelen lenne számára.

Ez csak még jobban felbőszített.

– De visszahoztak – folytattam, a hangom élesebben csengett, mint akartam. – És ha már itt vagyok, nem fogok bocsánatot kérni azért, mert életben maradtam!

Gen gúnyosan felhorkant.

– Nem is ezt mondtam.
– De ezt gondolod – vágtam rá, szinte azonnal.

A szoba levegője vibrált a feszültségtől. Max megmozdult, mintha közbe akarna lépni, de Azrail egyetlen, alig észrevehető mozdulattal megállította.

– Elég volt – szólalt meg végül Azrail, a hangja vészjóslóan nyugodt volt. – Ez nem változtat semmin.

Gen még egy pillanatig állt, mintha mondani akarna valamit, de végül csak sarkon fordult és kiviharzott.