A Bátrak Háborúja

58.fejezet

A szorítás a torkomon nem lazult, de Axel figyelme megingott egyetlen másodpercre. Elég volt. Egy halvány, elégedett mosoly jelent meg az arcomon, ahogy rekedten felnevettem.

Megjött.

Egy pillanat volt csupán.

A következő lélegzetvétellel Azrail már ott volt. Gyorsabb volt, mint Axel. Sokkal gyorsabb.

A világ egyetlen elmosódott árnyalattá vált, és mire felfogtam, mi történt, a szorítás a torkomon megszűnt. Axel keze már nem tartott. Mert nem volt ott.

Azrail letépte.

A vér sötét ívben spriccelt a levegőbe, Axel először hátrahőkölt, mintha az agya még nem fogta volna fel, hogy a karja már nincs a testéhez csatolva. A végtag élettelenül puffant a földre, ujjai még görcsösen záródtak, mintha még mindig fognának engem.

Azrail nem kegyelmezett.

A tekintetem rá villant - a szemei sötéten izzottak, az arcán semmi emberi nem maradt. Csak gyilkolni akarás. Vérszomj.

És Axel most először hátrált.
De nem sokáig.

Axel hátratántorodott, a csonkjából ömlő vér vörösre festette a földet, de nem ordított. Nem jajgatott. Csak egy pillanatig torpant meg... majd megmozdult.

Mintha az ösztönei minden fájdalmat kizártak volna, előre lendült, a megmaradt kezével egyenesen Azrail felé csapva. A mozdulata tökéletesen kiszámított volt, a szeme hideg, üres.

Azrail elvigyorodott.

- Nem adod fel, mi? - morogta, és félreperdült az ütés elől. A következő pillanatban eltűnt.

Axel ösztönösen fordult, de túl későn. Azrail már mögötte volt.

És ez volt az a pillanat, amikor Axel elvesztette az előnyét.

A földön feküdtem, a testem mozdulatlan volt, de nem a félelemtől. A fájdalomtól.

A vérem sötét foltokban áztatta a hideg talajt alattam, minden egyes lélegzetvétel égette a tüdőmet. Az ereimben még ott lüktetett az injekció maradványa, de már nem adott erőt - csak kimerített.

A fejem oldalra billent, és homályos tekintetemmel végignéztem a harcon.

Azrail és Axel puszta erővel csaptak össze, minden egyes mozdulatuk után megremegett a világ. A robbanásszerű ütések lökéshullámai kavargó port emeltek köréjük, a föld repedezett alattuk.

Próbáltam mozdulni, de a testem nem engedelmeskedett. Csak a vérem folyt tovább, lassan, elkerülhetetlenül.

Ha most elájulok, végem. Ha most elájulok, Azrail is egyedül marad.

De már nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán képes vagyok ébren maradni.

Éreztem, hogy néhány bordám eltört - minden egyes lélegzetvételnél éles fájdalom hasított belém. A kezem is valószínűleg eltört, az ujjaimat alig tudtam megmozdítani. Az orrom biztosan eltört, mert a vérem keserű ízét éreztem a számban.
De nem adhattam fel. Még nem.

Összeszorítottam a fogaimat, és minden maradék erőmet összegyűjtöttem. A testem tiltakozott, a fájdalom minden egyes mozdulatnál kínzó tőrként fúródott belém, de nem hagyhattam, hogy Axel nyerjen.

A földre tapasztottam a tenyeremet, és koncentráltam.

A vonzás és taszítás ereje még mindig bennem volt - halványan, gyengén, de ott volt. Axel lába megremegett, mintha valami láthatatlan kéz szorította volna a talajhoz. Egyetlen másodpercre megbotlott, épp elég időre.

Azrail nem habozott.

Egy pusztító csapás sújtott le Axelre - a dörrenés visszhangzott a levegőben. A fiú hátratántorodott, a bordái alatt rekedt levegővel, és én még a földön fekve is hallottam a megreccsenő csontok hangját.

Egy halvány, fájdalmas mosoly kúszott az arcomra. Sikerült.

Axel térdre rogyott, a mellkasát markolva kapkodott levegő után. Azrail fölé magasodott, árnyéka elnyúlt a földön, mintha maga a halál állna előtte.

- Nem foglak életben hagyni. - A hangja halk volt, de minden szava pengeélesen vágott. - Olyan valakire emeltél kezet, akire nem kellett volna.

A brutalitás ott izzott minden egyes szavában. Nem volt harag, nem volt düh - csak egy hideg, könyörtelen ítélet.

Axel felemelte a fejét, de a szemében már nem volt gőg. Tudta. Tudta, hogy nincs kiút, tudta, hogy elbukott. És én... én a földön fekve figyeltem, a saját véremben ázva, ahogy Azrail megteszi, amit én soha nem lennék képes.

Azrail nem habozott. Egyetlen mozdulattal elkapta Axel nyakát, és egy olyan erővel szorította meg, hogy az szinte azonnal elnyomta a fiú tüdejéből a levegőt. Axel próbálkozott, kapálózott, de Azrail nem engedett. Minden egyes mozdulata hideg precizitással és brutalitással volt tele, mintha nem is élő emberrel, hanem egy elítélt bűnössel végzett volna.

A levegőben egy feszültség vibrált, és a következő pillanatban, egy határozott mozdulattal, Azrail végleg megsemmisítette Axel életét. A fiú teste inertebbé vált, és a hang, amit még kiadott, már csak egy kísérteties, utolsó sóhaj volt.

Miközben Axel élete szép lassan kiemelkedett belőle, Azrail nem mutatott semmiféle érzelmet. A szemében csak a hideg számítás volt jelen - ő nem emberek közötti harcban volt jelen, hanem egy sötét erő, amely csak és kizárólag ítéletet hozott.

Én ott feküdtem a földön, magamra hagyva, de nem tudtam megmozdulni. A látvány brutális volt, de nem féltem. Valahol a mélyben, valami számomra ismeretlen érzés kúszott elő - talán megkönnyebbülés, talán valami más. Azrail ismét a túléléshez vezetett, és most úgy tűnt, hogy minden a helyére került.

Azrail ott termett mellettem, mozdulatain gyorsasága szinte észrevehetetlen volt. Ahogy leguggolt mellém, és az arcomra tette a tenyerét, egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Az érintése olyan volt, mintha nem ő lenne, akit mindig is ismertem. Az arcán nem a szokásos hideg, számító kifejezés ült, hanem valami teljesen új: egyfajta... gyengédség, amit sosem tapasztaltam tőle.

A kezét a véremtől borított arcomra helyezte, és bár minden porcikám azt kiáltotta volna, hogy elhúzódjak, valahogy nem voltam képes rá. A szemeiben ott volt valami, ami mélyebb volt minden haragnál és fájdalomnál, amit valaha átéltem. Egy csendes, szinte fájdalmas megértés.

"Nem hagylak el," suttogta halkan, a hangja most már nem olyan kemény, mint mindig. Valami emberi volt benne, ami megdöbbentett. Nem tudtam, mi történt vele, de abban a pillanatban, ahogy ott guggolt mellettem, az érzés, amit sosem társítottam hozzá, ott volt: védelmezés.

A szavai, bár gyengédek voltak, azonnal fájdalmasan valósággá váltak. Ahogy ott ült mellettem, és próbált segíteni, megértettem, hogy talán nem is ő az, akinek mindig láttam. Talán... más is van benne, amit eddig elrejtett.

-Kira - suttogta, a hangja most már szinte lágy volt, mintha a szavak a fájdalmamból és a harcból egyaránt ki akartak volna szabadulni. - Nagyon súlyos sérüléseid vannak - folytatta, és óvatosan letörölte a vért a homlokomról. A mozdulatai most annyira gyengédek és figyelmesek voltak, hogy szinte fel sem ismertem őket. Olyan, mintha egy másik ember lenne előttem, valaki, aki nem az a férfi, aki mindig a háborúra és a gyűlöletre összpontosított.

Ahogy keze a bőrömet érte, azonnal fájdalom cikázott át rajtam. Az ütésektől és a zúzódásoktól minden egyes mozdulat fájdalmas volt, de mégis... valahogy megnyugtató, hogy ott volt. A gyengédsége, amit sosem tapasztaltam tőle, most olyan furcsán nyugtató volt, hogy elfelejtettem minden mást egy pillanatra. A fájdalom, a harc, minden mintha elhalványult volna.