A Bátrak Háborúja

73.fejezet

A szavai még ott zengtek a levegőben, amikor Azrail eltűnt a szobában. Mindenki csendben maradt, mintha a szavak súlya ránk nehezedett volna. A helyzet egyre bonyolultabbá vált, és ahogy az elmúlt percekben történt, mindenki kezdi másképp látni a dolgokat.

Maxine megpróbálta elfojtani a feszültséget, de látszott, hogy ő sem tudja teljesen elnyomni a kérdéseit.

– Tudom, hogy bízol benne, de… – kezdte, de elharapta a mondatot, mintha nem találná a megfelelő szavakat.

– Miért? – kérdezte Nixon, érezve, hogy nem hagyhatja csak úgy nyugodni a kérdést. – Miért bízol benne? Miért nem kételkedsz benne, mint mi?
-Ő  mas. Tudom ,hogy manipulativ de akkor is.....A két kezem sem tudom megszamolni ,hányszor mentett meg.- és nem csak erről van szó, láttam az érzelmesebb oldalát is megha ő nem is akarta láttatni.

– De mi van, ha tévedsz? – kérdezte Gen, hangja éles és tele volt kételyekkel. – Mi van, ha a bizalom, amit belé fektetsz, csak azt eredményezi, hogy megint átejtenek?

A kérdés nehéz volt, és éreztem, hogy a válaszom nem lesz egyszerű.

– Ha tévedek, akkor el fogom fogadni. De most nem érzem úgy, hogy tévednék. – válaszoltam. – Azrail nem akar minket bántani. Legalábbis most nem.
– De mi van, ha...- kezdett bele Nixon,mire fellobbant bennem a harag.

-Hagyjátok békén.- néztem a többiekre- Ha nem tudjátok elfogadni vagy kezelni saját magatokat - tartottam egy kis szünetet és a vonzás erejével kinyitottam a bejárati ajtót- Lehet menni.
A levegő hirtelen megfagyott, ahogy a szavaim elhagyták a számat. Az ajtó nyikorgott, mintha az is meglepődött volna, hogy ilyen gyorsan reagáltam. A többiek egy pillanatra mind ledermedtek, és az arcomon tükröződött a felháborodás, amit próbáltam elfojtani. De most nem tudtam. Most nem akartam csendben maradni.

Maxine meglepetten nézett rám, az eddigi kedvesség és aggódás most valami másba csapott át: zavarttá vált. Nixon pedig szinte szórakozottan figyelt, mintha nem is tudta volna, hogyan reagáljon.

– Miért kell mindig ennyire túlreagálni? – kérdezte Maxine, a hangja feszültté vált. – Miért nem próbálhatnánk csak egy kicsit beszélni a dolgokról?

– Ha beszélni akartatok volna, akkor nem támadtátok volna meg. – válaszoltam, és az ajtó nyitva maradt. A küszöbön túl a csendes, hideg éjszaka várt, mintha egy másik világ hívott volna.

– Mi a fenét akarsz ezzel? – szólalt meg Nixon, most már komolyan. – Azt várod, hogy mindenki csak elfogadja a dolgot, mintha semmi sem történt volna?

– Én elfogadom. – válaszoltam, miközben az ajtó kilincsére nehezedtem. – Ha nem tudtok vele együtt élni, akkor ne legyetek itt. Ennyi.

A szavak dühösen törtek fel belőlem, és most már mindegy volt, hogy mi történik. Az ajtó nyitva állt, és bár nem szerettem volna mindent elhagyni, valahol mélyen éreztem, hogy valami újra kezdődik.

A többiek csendben maradtak, nem szóltak, de a szemükben ott volt a kérdés: mi most? Az arcom megkeményedett, és megvártam, hogy bárki is lépjen.

Maxine szemei összeszűkültek, de végül a vállát megvonva hátrálni kezdett. Nixon pedig szintén egyetlen szó nélkül elfordult, és elindult a ház hátulja felé. Ruth egy pillanatra elgondolkodott, majd csendesen követte őket.

Az ajtó záródott, és az éjszaka sötétje ismét magába zárt minket. Az érzés, hogy most valóban egyedül maradtam, nem volt szomorú, inkább valami szokatlanul megnyugtató.

Ahogy megfordultam Azrail az ajtóban állt.A szívem egy ütemet kihagyott, ahogy megláttam Azrailt az ajtóban. Az arca kemény volt, szinte kifejezéstelen, de az egész testtartása azt sugallta, hogy valami fontosat akar mondani. A hűvös levegő, amit a nyitott ajtó hozott, azonnal áramlott be a szobába, de mintha az ő jelenléte melegebbé tette volna a légkört.

– Máris elhajtottad őket? – kérdezte, hangja hideg és enyhén gúnyos.

A kérdés felkavart, de nem hagytam, hogy az érzelmek irányítsanak.

– Nem akartam, tovább fecsegni. – válaszoltam higgadtan, bár a szavaim mögött ott lappangott a feszültség. – De te... te miért jöttél vissza?

Azrail nem mozdult, mintha csak egy pillanatra akarta, hogy a kérdésem hangja eljusson hozzá, hogy átgondolja. A tekintete nem volt mérges, inkább valami mély, titokzatos gondolatot rejtett, mintha az ő elméjében más történt volna, ami miatt most itt áll.

– Mert neked van szükséged rám – mondta végül, egyszerűen és világosan, mintha ez lenne az egyetlen válasz, amire valaha is szükség lesz.

Nem válaszoltam azonnal. A szavak, amiket mondott, olyan súlyosak voltak, hogy nem voltam biztos benne, hogy most valóságot beszél, vagy csak próbálkozott ismét manipulálni.

A  csend megterhelővé vált, és valahol egy részem meg akarta érteni, mit akar tőlem, mit jelent ez az egész.

– Miért mondod azt, hogy szükségem van rád? – kérdeztem, a hangomban most már egy cseppnyi fájdalom is érződött. –  Arról van szó, hogy bízom benned, Azrail. Az, hogy szükségem van rád, valami egészen más.

Ő megállt, és egy pillanatra olyan érzésem volt, hogy ő is elgondolkodott.

– Mert a vihar, ami benned tombol, még akkor is engem keres, amikor el akarod zárni. – felelte halkan, de a szavakban ott volt valami olyan, amit nem tudtam egyből feldolgozni.

A tekintetét elfordította, mintha a válaszom valami távolabbi gondolatra emlékeztette volna. Még mindig ott állt, mintha az egész világ súlya rajta nehezedett volna.