A Bátrak Háborúja

46.fejezet

- Tudod hol van ? - kérdeztem Azrailt ,rápillantottva az anyósülésről.
- Sejtem ,de előtte bemegyünk a legközelebbi városba.- válaszolta hűvösen.
- A parókát és a kontaktlencséket tegyem vissza ?
- Ahogy akarod - pillantott rám.

Elkeztem visszatenni a parókát a hajamra és a kontaktlencséket is. Az erőm ott kavargott a bőröm alatt, az elhatározásom csak még jobban felkorbácsolta.
- Miért megyünk a városba? - kérdeztem kíváncsian.
- Pihenni- válaszolt a fiú hidegen.
- Pihenni? – ismételtem hitetlenkedve, és Azrailra néztem, mintha viccelne.

-Ha harcolni akarsz Beyronnal, akkor szükséged lesz rá – felelte higgadtan. – A tested kimerült, az elmédet megtépázták. Nem mész most neki, mert úgy semmi esélyed.

Az ajkaimat összepréseltem. Tudtam, hogy igaza van, de a düh bennem forrt, és nem akartam várni. Beyron ott kószált valahol, és ha időt vesztegettünk, talán újabb áldozatot szedett.

-Mennyi időt szánunk erre? – kérdeztem, próbálva nyugodt maradni.

-Egy éjszakát – felelte. – A városban van egy hely, ahol nem kérdeznek semmit. Pihensz, eszel, erőt gyűjtesz, aztán megyünk.

Sóhajtottam, és hátradőltem az ülésben.
-Rendben – egyeztem bele kelletlenül.

Azrail nem szólt többet, csak vezetett tovább a sötét úton. A város fényei lassan kibontakoztak előttünk.

-Ne veszítsd el a türelmed – mondta végül Azrail, ahogy leparkolt egy régi motel előtt. – Beyron nem fog elmenekülni. És ha mégis... akkor megtalálom.

Ahogy kimondta, a hangjában olyan fenyegető nyugodtság volt, hogy egy pillanatra a hátamon végigfutott a hideg. Azrail nem csupán segíteni akart. Ő maga is vadászni akart Beyronra.

És ez nekem tökéletesen megfelelt.

A recepciós szótlanul nyújtotta át a kulcsokat, pillantása rajtunk siklott, de nem időzött el. Láthatóan nem akart kérdéseket feltenni.

Ahogy a szobánk felé indultunk, oldalra pillantottam Azrailre.

– Honnan ismered ezt a helyet?

– Én is éltem, a tábor előtt – felelte hűvösen, szemében árnyék suhant át.

Mielőtt bármit mondhattam volna, egy halk hang szólt mögöttünk:

– Elnézést…

Megmerevedtem. Azrail viszont lassan, fenyegető nyugalommal fordult meg. Egy fiatal fiú állt mögöttünk, alig lehetett tizenhat. A keze remegett, ahogy felénk nyújtott egy összehajtott papírlapot.

– Azt mondták, hogy ezt adjam át neked – suttogta, és egy gyors pillantást vetett rám.

Óvatosan elvettem tőle, az ujjaim köré fontam a hideg papírt, és szétnyitottam. A sorok mintha rám nevetnének:

"Végre eljössz hozzám."

Alatta pedig koordináták.

A gyomrom összeszorult.

Azrail elvette a kezemből a lapot, futólag átfutotta, majd a fiúra nézett.

– Ki adta ezt neked?

– Egy férfi… – nyögte ki a fiú. – Nem mondott semmit, csak hogy juttassam el hozzád.

Azrail szeme sötéten villant.

– Tűnj el – mondta neki élesen.

A fiú egy szót sem szólt, csak hátrálni kezdett, majd eltűnt a folyosón.

Pillanatnyi csend telepedett ránk.

– Beyron  – mondtam ki, noha mindketten tudtuk
– Természetesen – felelte Azrail

– Akkor? – néztem rá kérdőn. A testemben már most bizsergett az adrenalin és az erő.

Azrail elmosolyodott – az a kegyetlen, vad mosoly volt, amit csak akkor viselt, ha valaki halálra volt ítélve.

– Akkor megyünk. De nem úgy, ahogy Beyron akarja.

Imádtam azt a mosolyt az arcán. Veszélyes volt, számító, és tele volt ígérettel – nem félelemmel, nem bizonytalansággal, hanem pusztító magabiztossággal.

Beyron pontosan ezt akarta – hogy eljöjjek hozzá, és ha lehet, egyedül. De nem kapja meg, amit akar.
Halk kattanással bezáródó ajtó mögött a világ kint rekedt. Csak mi ketten maradtunk, és a közelgő összecsapás feszültsége vibrált a levegőben.

Sóhajtva ültem le az ágyra, fejemet a falnak támasztva.
Azrail az ablakhoz sétált, és félrehúzta a függönyt. A város fényei tompán szűrődtek be a szobába, de a tekintete nem a kilátást figyelte – valamin erősen gondolkodott.

– Mi jár a fejedben? – kérdeztem halkan, miközben a plafont bámultam.

– Beyron túl magabiztos. Az, hogy elküldte ezt az üzenetet, azt jelenti, hogy vagy csapdát állított… vagy ennyire biztos benne, hogy nem tudunk ellene mit tenni.

Elhúztam a szám.

– És mit gondolsz?
– Azt, hogy fogalma sincs, kivel szórakozik – fordult felém lassan, a szemében egy vadászó ragadozó nyugodt kegyetlenségével.

Ezen akaratlanul is elmosolyodtam,de le is lohadt a mosolyom ahogy néhány gondolat utat tört magának bennem.
- Mi van ha ellenem fordít? - kérdeztem lehelet halkan.
Azrail egy pillanatig csendben maradt, majd lassan, kimérten válaszolt:

– Nem fog.

A határozottsága megnyugtató kellett volna, hogy legyen, de bennem mégis ott kavargott a félelem.

– De mi van, ha mégis? – néztem rá komolyan. – Ha Beyron valahogy ellenem fordít téged? Ha beférkőzik a tudatodba, mint másokéba?

Azrail szemeiben valami veszélyes csillant, mintha a puszta gondolat is sértés lett volna számára.

– Nem vagyok olyan, mint a többiek – mondta halkan, de a hangja pengeéles volt. – Az én tudatomba nem mászik bele senki.

– Honnan tudod? – suttogtam.

Azrail elmosolyodott. Egy olyan mosollyal, amitől még a levegő is megfagyott körülöttünk.
– Mert ha megpróbálná… én tépném szét őt belülről.
- És ha engem fordít ellened ? Azrail . Mi van ha engem kényszerítet arra,hogy ellened forduljak ? - folytattam a gondolat menetet.

Azrail arca egy pillanatra megmerevedett. Mintha a kérdésem valóban elgondolkodtatta volna. Aztán lassan felém fordult, és mély, fenyegető nyugalommal válaszolt:

– Akkor Beyronnak nagyon gyorsan meg kell tanulnia, milyen érzés félni.

A szavai súlya rám nehezedett, de még mindig ott lüktetett bennem a félelem.

– De mi van, ha tényleg sikerül neki? Ha már késő, mire észreveszed?

Azrail előrehajolt, és két ujját az állam alá tette, hogy a szemébe nézzek.

– Ha elég erős vagy ahhoz, hogy ellenem fordulj, akkor elég erős vagy ahhoz is, hogy harcolj ellene. És ha mégsem… – A mosolya sötét és baljós volt. – Akkor majd én térítelek magadhoz. Bármi áron.