A Bátrak Háborúja

50.fejezet

Megpróbáltam mozdulni, de a testem nem engedelmeskedett. Az erő, ami eddig hajtott, mintha egyszerűen elpárolgott volna, és most nem maradt más, csak a nyers kimerültség. Az elmém tompa volt, mintha egy vastag köd telepedett volna rá.

Azrail ezt azonnal észrevette.

– Kira. – A nevemet mondta, de most másképp hangzott. Nem volt benne parancs, sem sürgetés. Csak a puszta tény, hogy itt vagyok, és hogy ő lát engem.

Megremegtem, amikor lehajolt hozzám, és erős karjai könnyedén emeltek fel a földről. Nem ellenkeztem. Tudtam, hogy nincs értelme. Nem mintha akartam volna.

A fejem ösztönösen a felsője  anyagába süppedt, a meleg, mégis ismerős illata körbevett. Nem volt védtelen, törékeny pillanat—nem féltem tőle. Soha nem féltem.

Csak hagytam, hogy tartson.

– Pihenned kell – mondta halkan, miközben biztos léptekkel elindult velem.

Lehunytam a szemem. Nem tiltakoztam.

Tudtam, hogy amíg ő itt van, nem érhet baj.
- Te jól vagy?- kérdeztem erőtlenül.
Azrail egy pillanatra megmerevedett, miközben szemmel tartott engem. Arca hűvös és nyugodt volt, de a tekintete egy pillanatra lágyult, mintha valami apró, rejtett törődés sugárzott volna belőle. Még mindig megmaradt a távolság, de valami emberibb vonás is megjelent, amit ritkán mutatott.

– Igen, jól vagyok – válaszolta, a hangja hideg volt, de a kifejezésben, amit éppen mutatott, volt valami, amit nem tudtam teljesen megfogni. – A tábornok... már nincs velünk – folytatta, és bár a szavak egyértelműek voltak, az egész helyzet mégis valahogy másképp hangzott. Nem volt benne öröm, sem büszkeség, csak a szükségesség érzése, mintha egy kötelességet hajtott volna végre.

A feszültség, amit a tábornok halála keltett bennem, nem csillapodott, de a pillantása valahogy enyhített a hatásán. Azaz, mintha tudtam volna, hogy bár nem mutatja ki, mégis van valami, amit csak én érzek, és amit ő is tud – egy csepp törődés.

– Hogyan? – kérdeztem fáradtan, próbálva átlátni a dolgokon, miközben a válaszokra vártam. – Mi történt pontosan?

Azrail tekintete megerősödött, és ismét csak a hűvös, racionális oldalát mutatta. A válaszát higgadtan, szinte gépiesen adta.

– Elintéztem. Gyorsan és tisztán. Már nem számít.

A válaszai határozottak és világosak voltak, de nem tudtam elfelejteni azt a pillanatról elárult apró, érző rést, ami az arcán átszűrődött, miközben beszélt. Még mindig kemény volt, de nem hideg. Csak más. Másképp gondoskodott, másképp mutatta meg, hogy mi számít neki.

– Most pihenj – mondta végül, miközben enyhén megragadta a kezem. A mozdulata nem volt túlságosan gyengéd, de azért ott volt benne a jelzés, hogy most fontos vagyok. – Minden el van intézve. Most már csak te számítasz.

A szavak nem tettek mindent rendbe, de valahogy éreztem, hogy ezek mögött a kemény szavak mögött ott rejtőzik valami, amit nem akartam túl analizálni. Az, hogy Azrail törődött velem, akkor is, ha nem mutatta ki teljesen, most már elég volt ahhoz, hogy enyhítse a feszültséget. Bármennyire is hűvösnek tűnt, tudtam, hogy van benne valami, ami megóv engem.

– Köszönöm – motyogtam halkan, és éreztem, hogy a fáradtság lassan eluralkodik rajtam. Az elmém még mindig zűrzavaros volt, de most valahogy megnyugodtam. Azrail hűvössége, a határozottsága és mégis az a csepp törődés, amit a pillantásában láttam, most már elég volt ahhoz, hogy elengedjem a bennem lévő aggodalmakat.

A fáradtság egyre mélyebbre húzott magával, de nem tudtam teljesen elengedni magam. Azrail lépteinek ritmusa egyenletes volt, határozott, mintha semmi sem tudná kizökkenteni. A karjaiban tartott, a testem mozdulatlanul pihent benne, mégis… valami ott motoszkált bennem. Egy érzés, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

A tábornok… már nincs velünk.

Azrail szavai hidegek voltak, de én éreztem a súlyát. A csendek között mindig több rejtőzött, mint amit kimondott. Nem csak a szavak számítottak, hanem az is, ahogyan kimondta őket. A múltja tele volt vérrel, árulással, és olyan döntésekkel, amiket senki más nem tudott volna meghozni. De ez a világ nem volt kegyes azokkal, akik gyengék voltak. És Azrail sosem volt gyenge.

A fejem kissé oldalra fordítottam, és a felsőjébe fúrtam az arcom. Nem kerestem vigaszt, nem volt szükségem rá – legalábbis ezt mondtam magamnak. De a jelenléte stabil volt. Mintha az ő ereje egy pillanatra az enyém lehetett volna.

– Mennyire volt… szükséges? – kérdeztem halkan.

Nem mozdult meg, nem is rezzent, de éreztem, hogy a teste kicsit megfeszül.

– Annyira, amennyire kellett – felelte végül.

Nem volt benne bocsánatkérés, sem magyarázkodás. Azrail nem kért engedélyt arra, amit tett, és soha nem is fog. De ott volt az a halk bizonyosság a szavaiban – nem azért tette, mert élvezte. Hanem mert muszáj volt.

Azt hiszem, ebben hasonlítottunk.

Nem faggattam tovább. Az erőm úgy is elfogyott volna, és Azrail sem volt az a fajta, akit kérdésekkel lehetett megtörni.

A mozdulatai könnyedek voltak, ahogy letett egy puhább felületre – egy ágy, talán egy kanapé, nem tudtam pontosan. A testem végre nyugalomban volt, de az elmémet még mindig egy kérdés kísértette.

Ő tényleg jól van?

Még mindig felettem állt, a tekintete lejjebb siklott rám. Egy árnyék volt a sötétségben, mégis… nem éreztem fenyegetőnek. Csak jelen volt.

A kezem, mielőtt megállíthattam volna, mozdult. Megérintettem az övét – alig egy pillanatra, de éreztem a bőrét az enyém alatt. Hidegebb volt, mint vártam.

Azrail nem húzódott el.

Csak nézett rám, és a szemeiben ott volt valami, amit nem tudtam megfejteni.

Nem kellett szavakba öntenem, amit gondoltam. Tudta. Mindig tudta.

Végül ő volt az, aki először mozdult. Lassan elhúzta a kezét, de nem teljesen – az érintésünk utolsó pillanatáig hagyta, hogy ott maradjon egy cseppnyi melegség közöttünk.

– Aludj, Kira – mondta halkan.

Nem parancs volt. Nem utasítás.

Csak egy egyszerű kérés.

Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a sötétség végre elnyeljen.