A Bátrak Háborúja

56.fejezet

A második hét végére teljesen kimerültem. Két nap pihenőt kellett tartanom, mert az edzés intenzitása már kezdett a határaimon túlra kényszeríteni. Azrail nem szólt semmit, csak csendben figyelte, ahogy regenerálódom, de most, hogy újra talpon voltam, elérkezett az idő a következő próbára.

- Jó. - Azrail egy rövid bólintással nyugtázta, hogy készen állok. - Lássuk, mit tudsz.

Épp felkészültem, hogy bemutassam a börtön technikámat, amikor Azrail hirtelen megmerevedett, és a vállam fölött a távolba szegezte a tekintetét. A mozdulata apró volt, de elég ahhoz, hogy azonnal feszültté váljak.

- Mi az? - kérdeztem, és azonnal megfordultam.

A poros táj végén, az elhagyatott csűr mellett egy alak állt. Magas volt, robusztus alkatú, és teljesen mozdulatlan. A sápadt égbolt alatt a bőre fakónak tűnt, sötét ruhája pedig úgy simult rá, mintha egy árnyék folytatása lenne. A tekintete... üres volt. Rideg. Egyáltalán nem tükröződött benne érzelem.

Azrail mellettem halkan felszusszant.

- Ez bajos lesz.

A gyomrom összeszorult.

- Ismered? - kérdeztem halkan, még mindig az alakot figyelve.

- Ő Axel. - Azrail hangja távolinak tűnt, mintha már számított volna erre a találkozásra. - Killien tábora ellenem hozta létre. Azt a tábort, amit te leromboltál.

A szavai lassan csapódtak le.

- Micsoda? - hunyorogtam. - Ellened... hozta létre?

- Nincsenek érzései, nincsenek emlékei. Egy tökéletes gyilkológép. - Azrail arcán nem tükröződött félelem, de a hűvös tónus, amivel beszélt, többet árult el, mint akarta volna. - Nem tudom megigézni. És legalább olyan gyors és erős, mint én.

A szívverésem kihagyott egy ütemet.

Axel most mozdult meg először. Apró, alig észrevehető lépés volt, de olyan precíz, mintha előre kiszámították volna. Egyetlen felesleges mozdulat nélkül.

A levegő vibrálni kezdett körülötte.

Még mielőtt bármit tehettünk volna, egy éles dörrenés hasított a levegőbe. Egy injekciós tű száguldott felénk, és mielőtt Azrail kitérhetett volna, egyenesen a nyakába fúródott. A vörös folyadék gyorsan áramlott szét a testében - egy anyag, amely arra szolgált, hogy elnyomja a magunkfajták erejét.

- Bassza meg... - suttogtam, és a rémület úgy vágott belém, mint egy villámcsapás.

Tudtam, mit jelent ez. Azrail most nem tudta használni sem az emberfeletti erejét, sem a gyorsaságát, sem a Suttogást, amivel másokat befolyásolhatott volna. Védtelen volt.

Felnéztem, és a távolban megláttam az őrt, aki az injekciót kilőtte. Nem gondolkodtam. Az erőmet használva egyetlen mozdulattal megragadtam és messzire hajítottam. Ő már nem jelentett gondot. De Axel... Axel más volt.

Azrail nélkül esélyem sem volt ellene.

Axel megmozdult.

Egy szempillantás alatt átszelte a köztünk lévő távolságot, és egyenesen Azrailnak csapódott. Azrail megpróbálta kivédeni, de az ütés ereje így is elsodorta. A föld megroppant a becsapódás alatt. Axel azonban nem állt meg - könyörtelenül utána iramodott, és minden egyes ütése súlyosan csapódott be, mintha szét akarná zúzni a testét.

- Hagyd békén! - sikoltottam.

A vonzás törvényével megragadtam Axelt, és olyan erővel rántottam el Azrailtól, hogy egyenesen a csűrig repült. A fa megreccsent az ütközéstől, de tudtam, hogy ez nem lesz elég.