A Bátrak Háborúja

31.fejezet

Gen száján még egy félmosoly derengett, amikor megszólalt:

– Csak kíváncsi vagyok, meddig vagy hajlandó elmenni azért, hogy valaki végre irányítson téged.

Bumm.

Még magam sem gondolkodtam rajta. Az öklöm már mozgásban volt, mielőtt az agyam utolérte volna a helyzetet. Nem használtam az erőmet, nem volt semmilyen plusz rásegítés. Csak egy egyszerű, tökéletesen irányzott ütés, amely telibe találta Gen arcát.

Az egész asztalnál csend lett.

Gen székestül hátradőlt, egy pillanatra elnyúlt a földön, aztán káromkodva felült, a száját dörzsölve.

– A rohadt életbe, Kira! – köpte ki a vért, ami az ajkából szivárgott. – Megvesztél?!

Még mindig álltam, a kezem ökölbe szorítva, a légzésem egyenletes, de az adrenalin még lüktetett bennem. Nem feleltem azonnal. Egyszerűen csak néztem rá.

Max sóhajtott.
– Ezt már rég megérdemelted – jegyezte meg szárazon.

Azrail nem szólt semmit. Ő csak figyelt, hűvösen, távolról, mintha nem is ebben a világban lenne.

Gen az orrát morzsolgatva feltápászkodott, még mindig szitkozódva.

– Oké, rendben – morogta. – Akkor ezt jegyezzük meg: Kira nem bírja a kritikát.

Én ekkor végre megszólaltam.

– És te nem bírod az ütéseket. Szóval talán ideje lenne csöndben maradnod.

A feszültség még mindig ott vibrált a levegőben, de a többiek közül páran már elfojtott vigyorral figyelték az eseményeket. Gen végül szótlanul visszaült a helyére, Max pedig egy apró bólintással jelezte, hogy rendben van minden.

Én lassan leültem, felemeltem a villámat, és ugyanott folytattam az evést, ahol abbahagytam.

Gen dühösen dörzsölgette az állát, majd hirtelen Nixon felé fordult.

– És te?! Te mégis mit csináltál?! – csattant fel, de a hangjában ott bujkált valami… valami óvatos. Mintha még mindig emlékezne arra, hogy Azrail ott van az asztalnál. És hogy figyel.

Nixon ajka megfeszült, és egy pillanatig nem nézett fel. Láttam rajta, hogy nem akar ebbe belemenni. Nem most.

– Gen, hagyd – mondta halkan, de Gen csak még inkább feldühödött.

– Hagyjam?! Te voltál a legjobb spanom, Nixon! És most mi van? Hagysz engem lebőgni, mert mit tudom én, megremegett a térded Azrail miatt?!

Az asztalnál megfagyott a levegő. Gen szinte azonnal elharapta a mondat végét, mintha csak most realizálta volna, hogy mit mondott ki. Egy pillanatra mereven előre bámult, aztán óvatosan oldalra sandított.

Azrail rezzenéstelen arccal ült, de a jelenléte még így is nyomasztó volt.

– Nem a térdem remegett – mondta Nixon halkan. – Csak nem vagyok idióta.

Gen megfeszítette az állkapcsát.

– Hát persze. Csak egy gyáva szar vagy – vágta rá, de már nem volt benne igazi tűz.

Nixon nem reagált azonnal, csak felállt.

– Sétálok egyet – mondta, és kisétált az étteremből, anélkül hogy bárkire is nézett volna.

Gen egy pillanatig csendben maradt, mintha latolgatta volna, hogy még mond-e valamit. De végül nem tette. Csak megforgatta a szemét, aztán letörölte az álláról a vért, és visszahuppant a helyére.