A Bátrak Háborúja

63.fejezet

- Bejönnétek ? - kérdezte az öreg Jox. Bár a hajam és a szemem fedetlen volt ,Azrail gondoskodott róla, hogy ne lásson,vagyis ne úgy lásson ahogy valójában voltam.

Ahogy beljebb léptem, éreztem, hogy a fáradtság rám nehezedik. A testem lassan kezdte felfogni, hogy most már biztonságban vagyok. Hogy egy pillanatra talán megengedhetem magamnak a gyengeséget.

De csak egy pillanatra.

- Megyek hajat mosni – jelentettem ki, és már indultam is a fürdő felé.

A tejfehér hajamat még mindig az odaszáradt vér tapasztotta össze, és a tarkómon éreztem a kellemetlen, ragacsos érzést. Minden egyes lépésnél olyan volt, mintha a testem lassan kezdené felfogni, mennyire kimerült.

Ahogy elhaladtam Azrail mellett, éreztem a tekintetét magamon. Nem szólt semmit, de tudtam, hogy figyel. Mindig figyelt.

Ahogy beléptem a fürdőbe, a tükörben már nem egy félholtra vert arc nézett vissza rám. Ruth erejének hála, a sérülések nyomtalanul eltűntek – az orrom már nem vérzett, a testem nem sajgott, és még a tarkóm lüktetése is megszűnt. De a kimerültség még mindig ott bujkált a csontjaimban.

A hajam viszont továbbra is egy csatakos, véres csomó volt. Megnyitottam a csapot, és hagytam, hogy a forró víz lassan beterítse a kezem. Az ujjaimat végighúztam a fejbőrömön, és ahogy a víz érintkezett vele, végre éreztem, hogy a ragacsos vér rétege engedni kezd.

A víz rózsaszínesen kavargott a lefolyóban, miközben ujjaim átfésülték a hajam, kiszabadítva belőle az odaszáradt koszt. Minden egyes mozdulatnál mintha egy kicsit könnyebb lett volna a légzésem, mintha a testem kezdte volna felfogni, hogy már nem kell harcra készen állnia.

Mélyet sóhajtottam, és hátrahajtottam a fejem a vízsugár alá. A hajam végre újra selymesen omlott a vállamra, nem tapadt hozzá semmi.

Meg kellett erősödnöm.

Lassan elzártam a csapot, és a tükörhöz léptem. Az arcom tiszta volt, a bőröm alatt ott pulzált az élet. Újra egész voltam. Látszólag.

Magam köré tekertem a törölközőt, és az ajtó felé indultam. Amint kinyitottam, Azrail ott állt. Szokás szerint hangtalanul, mozdulatlanul, tekintete árnyékban maradt.

– Jobban vagy? – kérdezte halkan.

Nem tudtam eldönteni, hogy valóban érdekli-e a válasz, vagy csak rutinszerűen kérdezte.

– Igen – feleltem egyszerűen.

Azrail végigmért, majd egy apró bólintással félreállt az ajtóból. De mielőtt elindulhattam volna a szobám felé, megszólalt:

– Ha legközelebb meg akarsz halni, előtte szólj.
Megtorpantam. A hangjából nem lehetett kiolvasni semmit, de mégis éreztem a súlyát.
– Nem állt szándékomban – feleltem, és próbáltam nem törődni a torokszorító érzéssel, amit a szavai kiváltottak.
– Mégis majdnem sikerült – mondta, és ezúttal a hangja keményebb volt.
- Azrail - sohajtottam - Dühös vagy mert maradtam ? - kérdeztem fáradtan. - Ha nem teszem, lehet nem álltál most itt. És tudod mit ? Nem bánom egy percig se. - néztem mélyen a szemébe.

Azrail nem felelt azonnal. A folyosó félhomályában állt, árnyékként olvadva a környezetébe. Egy pillanatra azt hittem, figyelmen kívül hagyja a kérdésemet, de aztán lassan felém fordult.

– Nem – mondta halkan. – Nem dühös vagyok.

A tekintete kiismerhetetlen volt, a sötét íriszek mélyén azonban valami veszélyesen parázslott. Nem kellett szavakkal kimondania – pontosan tudtam, hogy mit gondol.

– Hanem? – kérdeztem, és karba fontam a kezem.

Azrail egy lépést tett felém, épp csak annyit, hogy érezzem a közelségét.

– Csalódott – felelte végül.

Egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Nem számítottam erre.

– Miért? – suttogtam.

– Mert azt hittem, tudod, mikor kell visszavonulni – a hangja továbbra is halkan csengett, mégis minden egyes szava pengeélesen vágott. – Azt hittem, tudod, hogy az élet nem alku tárgya.

Felsóhajtottam, és a tarkómra simítottam a kezem. A bőröm még mindig kissé nyirkos volt a forró zuhany után.

– Azrail – kezdtem újra, próbálva megőrizni a türelmemet. – Ha nem maradok, ha nem nyerek neked időt, akkor most nem lennél itt.

– És ha fordítva történt volna? – kérdezte azonnal. – Ha te nem lennél itt?

Elakadt a lélegzetem. Nem tudtam, mit mondjak. Nem volt egyszerű válasz.

Azrail nem várt választ. Egyetlen pillanatig nézett még rám, aztán félrefordult, és eltűnt a sötét folyosón.

Mintha bombát robbantottak volna bennem úgy ébredt fel a harag. Az erőm reagált rá, a bőrömön kavargott.

-Mégis mi a fene bajod van ? - kiáltottam utána a folyosón.

Azrail léptei halkan visszhangoztak a folyosón, de nem állt meg. Mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet.

Az erőm feszülten lüktetett körülöttem, mintha csak arra várna, hogy valahol kitörhessen. A haragom mélyről jött, nem csak az ő szavai miatt, hanem mert éreztem benne azt a rideg lemondást, azt az érthetetlen távolságtartást, amitől úgy tűnt, mintha nem is számítanék.

Nem hagytam annyiban.

Néhány gyors lépéssel utolértem, és mielőtt még eltűnhetett volna a sötétségben, megragadtam a karját.

– Ne csináld ezt! – sziszegtem. – Ne viselkedj úgy, mintha én lettem volna a hibás azért, hogy életben maradtál!

Azrail megállt, de nem nézett rám. Az izmai megfeszültek az ujjaim alatt, és éreztem, hogy majd szétrobban a feszültségtől.
– Nem érted. - mondta ridegen.

– Akkor magyarázd el! – vágtam rá dühösen. – Mert én csak azt látom, hogy próbálok túlélni, próbálok segíteni neked, és te úgy viselkedsz, mintha elárultalak volna!

Végre rám nézett. A tekintete sötét volt, fenyegető, és mégis… ott bujkált benne valami más is. Valami, amit nem tudtam megfogalmazni.

– Ha meghaltál volna… – kezdte halkan. – Ha nem tér vissza az erőm időben…

Összeszorítottam az állkapcsomat.

– De nem haltam meg – mondtam határozottan. – Itt vagyok. Életben vagyok.
– Most – vágott közbe. – De legközelebb? - a szavai úgy hasítottak mint egy penge.
– Legközelebb is életben maradok. - sziszegtem.

Azrail nem felelt, csak egy hosszú pillanatig nézett rám. Mintha küzdött volna valami ellen, amit nem akart kimondani. Aztán egyetlen mozdulattal kiszabadította magát a fogásomból, és eltűnt a folyosó sötétjében.

És én ott maradtam, dühösen, zakatoló szívvel, és fogalmam sem volt, mi volt ez az egész.