A Bátrak Háborúja

39.fejezet

Olyan gyorsan mozdult, hogy azt az emberi szem fel sem tudta fogni. Azrail szinte beleolvadt a levegőbe, és már ott is volt mellettem, mikor a kezét a homlokomra tette. Az érintés azonnal megnyugtató volt, de mégis éreztem, hogy valami erősebb dolog történik. Mintha a határok elmosódtak volna. Belépett a tudatomba, és azonnal elaltatta az erőmet, mintha egy falat húzott volna körém.

- Nyugodj meg - szólt a hangja a fejemben, mélyen és határozottan, de valahogy mégis megnyugtatóan. Olyan volt, mintha egy higgadt áramlás keresztülfutott volna rajtam, és minden egyes feszültség elolvadna a jelenlétében.

Nem volt semmi szükség arra, hogy válaszoljak, mert a hangja nem várt választ. Az erőm elcsendesedett, ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat, de valahogy nem tudtam elfelejteni a rémálom szorítását, amit még mindig éreztem a szívemben. Az érzések elakadtak a torkomban, de Azrail ott volt, és mintha segített volna abban, hogy a káosz csenddé váljon.

A zihálásom lassan normalizálódott, és bár még mindig remegett a testem, a levegő mintha könnyebbé vált volna. Az érintése, amelyet Azrail tett a homlokomra, szinte elfojtotta a pánikot, és az erőm elcsendesedett. A jelenet csendje lassan magába zárt.

- Kira? - kérdezte Max, a hangja tele volt aggodalommal és ijedtséggel. Az arca szinte beleégett a homályba, mintha nem tudta volna, mi történik velem.

- Várj egy kicsit - kontrázott Azrail, hangja erősen, de nyugodtan szólalt meg, és úgy tűnt, ő nem pánikol, mint a többiek.

- Már megint? - fújtatott Gen, a hangjában pedig ott volt a megszokott gúny és frusztráció, de nem lépett előrébb.

Azrail nem vette el tőlem a hatalmat, de egyfajta csendet hozott az elmémbe. Az volt a furcsa, hogy bár éreztem a jelenlétét, valahogy nem éreztem, hogy irányítana vagy manipulálna. Az egész mintha egy végtelenül nyugodt térbe terelt volna, ahol csak én voltam, és a saját zűrzavaros érzéseim, amiket most nem kellett azonnal kezelni. Mégis ott volt a bizonytalanság, hogy hogyan tovább.

- Van a közelben egy álom használó? - kérdezte Nixon, a hangjában aggódó feszültséggel. Egy pillanatra elhallgatott, mintha választ várna, de tudta, hogy Azrail képes megérezni, ha valami nem stimmel.

- Nincs - jött a hűvös válasz Azrailtól, aki az egész helyzetet úgy kezelte, mintha nem lenne semmi különös. A hangja egyetlen szóval is elég volt, hogy mindenki csendben maradjon.

Azrail elengedett, a tekintete a távolba révedt, mintha elérhetetlen helyekről próbálná kiszűrni a legapróbb jeleket. Az erő, amit sugárzott, hideg és határozott volt.

Max és Ruth még mindig feszülten figyeltek, de senki sem merte megszakítani a csendet, ami azután következett.

Kitisztult a fejem, és lassan feltápászkodtam.
- Szívok egy kis friss levegőt - közöltem. A többiek aggódva figyeltek ,de nem állították meg.

Halkan kisetáltam a ház udvarára, és mélyet szívtam a friss levegőből. A hideg szellő enyhítette a tűrhetetlen feszültséget, amit az álom hagyott magában. Aztán halkan megszólalt Azrail.

- Megviselt - szólt halkan, és közelebb lépett hozzám.
- Leszoknál arról, hogy settenkedsz? - pillantottam rá élesen, mert a szívbajt hozta rám.

Azrail nem reagált az iróniámra, csak hidegen, komolyan válaszolt.
- Mit álmodtál? - kérdezte ugyanolyan hűvösen, mint mindig.

Rövid ideig csendben álltam, és magamban mérlegeltem, hogy elmondjam-e neki. Aztán egy pillanatra megfordultam, és ránéztem.

- Gyere és nézd meg - mondtam, majd teljesen felé fordultam.

Ismerős érzés kúszott fel a gerincemen ,figyelmeztetve hogy jön. Óvatosan lépett be a tudatomba én pedig felelevenítettem az álmot. Nem nyúlt bele semmibe ,nem törölt ki vagy adott hozzá, csak figyelt.

Az álom képei gyorsan megjelentek előttem, mint egy villanás. Az emelvény, a vasmaszk, a láncok, a tömeg vádaskodása... és a vér. Max, Nixon, Ruth, Gen, Azrail... mind ott feküdtek, elpusztítva. Az az érzés, ahogy a férfi megragadott, és felém kiáltott: "Bűnhődj!". Még most is ott volt bennem a kétségbeesés és a tehetetlenség, amit az álom okozott. A vasbika és annak fájdalma, az égett hús szaga. Mind mind ott kavargott bennem.

A fájdalom mintha belém égett volna. Ahogy a férfi belökött a vasbikába, a testem és a lelkem egyszerre sajgott. Éreztem, ahogy a tűz alatta lángra lobbant, a forró acél megégette a bőröm, és a fájdalom olyan volt, mint egy örökké tartó szenvedés. Az érzés még most is ott lüktetett a mellkasomban. A tehetetlenség, hogy nem tudtam megvédeni őket, hogy nem tudtam elmenekülni, hogy nem tudtam ellenállni.

Azrail ekkor lépett közbe, a hűvös jelenléte betöltötte az elmémet. A hangja, mintha jéggel vonta volna körbe a fájdalmat, amit az álom hagyott.

- Akarod, hogy kitöröljem? - kérdezte unott hangon, de az a hűvösség, ami minden szavából áradt, nem hagyott kétséget afelől, hogy ő képes lenne rá.
- Nem, hagyd csak - fújtam ki a levegőt- El fog múlni- bolintottam lassan.
Azrail egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelte volna a szavaimat. A hűvös csend, ami körülvett minket, nem volt kényelmes, inkább feszültséggel teli, mintha valami mindent átható erő formálódott volna közöttünk.

- Ha úgy érzed, hogy el fog mulni, akkor legyen így - válaszolta végül. Hangjában nem volt se megerősítés, se elutasítás, csak egyfajta érzelemmentes elfogadás.

Az egyik szemöldöke kissé felhúzódott, mintha egy pillanatra látni akarta volna, hogy hogyan reagálok. De nem szólt többet és lassan a jelenléte eltűnt az elmémből.