A Bátrak Háborúja

71.fejezet

-Elveszem az emlékeit, az elmúlt percekrol - közölte Azrail hűvösen.

-Nem teheted !- kiáltott fel Gen.- Befogadott minket.

-Ne érezd magad ilyen különlegesnek- mosolyodott el a fiú kegyetlenül- Bárkit meg igézhettem volna hogy fogadjon be. - adta meg a lánynak a kegyelem döfést, az aranybarna szeme szinte világított.

Gen arcán a döbbenet tisztán látszott. Azrail szavai éles pengékként hasítottak a levegőbe, és a lány szemében egy pillanatra valami megremegett – mintha az egész világ, amit eddig hitt, egy pillanat alatt omlott volna össze.

– Te… te ezt komolyan mondod? – suttogta, mintha nem akarna hinni a fülének.

Azrail mosolya nem halványult. Rideg volt, számító.

– Nagyon is. – Hangja olyan nyugodt volt, mintha csak az időjárásról beszélne.– Ő nem azért segített nekünk, mert jó ember. Hanem mert én így akartam.

Jox nem értette, miről beszélnek – nem is érthette. Már az igézet hatása alatt volt, és Azrail bármelyik pillanatban eltörölhette az emlékeit.

Gen viszont tudta. Láttam a szemében a haragot, az undort, a kétségbeesést.

– És ha ezt velem is megtetted? – kérdezte halkan. – Honnan tudhatom, hogy az érzéseim valódiak? Hogy nem csak egy báb vagyok a kezedben?

Azrail elmosolyodott, de ez a mosoly már más volt. Lassú, szinte szórakozott.

– Nem tudhatod. – A szeme aranybarna fénnyel izzott a félhomályban. – És pontosan ettől félsz, igaz?

Gen hátrált egy lépést.

Éreztem a levegőben az egyre növekvő feszültséget, a kimondatlan szavakat, a széthulló bizalmat.

És ekkor Jox teste hirtelen megingott, a tekintete üressé vált, mintha a tudata egyszerűen kikapcsolt volna. Azrail meg sem rezdült.

– Most már nincs miről vitázni. – A hangja olyan volt, mint egy lezárt ajtó.
-Te egy kibaszott szörnyeteg vagy - sikoltotta Gen, Azrail rezzenéstelen arcal nézett rá.- Meg kellett volna dögölned a táborban- folytatta és a saját kezeit nézte- Mivan ha nem is én akartam ebbe belekeveredni , mi van ha te iranyitottál végig.- remegte és hirtelen a konyha asztalról megragadott egy kést majd Azrail felé rohant, a fiú meg se mozdult ,de én igen.

Nem gondolkodtam. Az ösztön vezérelt.Egyetlen mozdulattal Gen elé kerültem, megragadtam a csuklóját, és megállítottam a lendületét, mielőtt a penge elérhette volna Azrailt.

A lány zihálva rángatta a karját, a szemei lázasan csillogtak.

– Engedj el! – ordította, a hangja remegett a dühtől. – Megölöm! Megölöm ezt a szörnyet!

– Nem, nem fogod. – A hangom halk volt, de határozott.

Gen lélegzete szaggatottá vált, a szeme tágra nyílt, mintha most döbbent volna rá, mit is tett. A kés még mindig a kezében volt, az ujjaim között feszült, de nem engedtem el.

Lassan, nyugodt erővel csavartam ki az ujjai közül a fegyvert. A penge csörrenve hullott a padlóra, végiggördült a csempén, és megállt Azrail cipője mellett.

A fiú végig mozdulatlanul figyelte az eseményeket, mintha az egész csak egy színdarab lenne, amit neki játszunk.

Gen mellkasa hevesen emelkedett-süllyedt. Az ajkai megremegtek.

– Miért? – kérdezte elhaló hangon. – Miért véded? Mit tett veled?

A tekintetem egy pillanatra Azrailre siklott. A szemei hidegen csillogtak, aranybarna ragyogásuk szinte természetellenes volt.

– Ha tényleg azt akartam volna, hogy rám támadj, Gen… akkor most már halott lennél. – szólalt meg végül. A hangja jeges volt, halkan metsző.

Gen megrázkódott.

– Honnan tudhatnám?! – kiáltotta. – Mi van, ha végig te irányítottál minket? Ha minden döntésünk csak illúzió volt?!

Azrail lassan elmosolyodott.

– A saját gondolataid ellen lázadsz, Gen. Nem ellenem.

A szavak megfagyasztották a levegőt.

Gen hátrált egy lépést, de nem tudott mit mondani. Csak állt ott, remegve.

A fejemet ingatva néztem Azrailra.
- Ez mire volt jó? - kérdeztem felhuzott szemöldökkel.

- Én nem csináltam semmit - nézett rám . - Az emberek így reagálnak rám. Egy idő után elkezdik megkerdojelezni a saját gondolataikat,mert azt hiszik tettem velük valamit.
– Hazudsz. – A hangja remegett, de a  dühtől , nem a félelemtől. – Tudom, hogy csináltál valamit. Mindenki más is tudja.

Azrail megdöntötte a fejét, mintha valóban érdekelné a vádaskodás.

– És mit fogsz tenni ellene? – kérdezte nyugodtan.

Gen szemei sötétek lettek a haragtól, de nem válaszolt. Nem volt rá válasza.

Én sem tudtam, mit mondhatnék. Azrail mindig ezt csinálta. Csak jelen volt, és valahogy, valamilyen megfoghatatlan módon mindig ő volt az, aki irányított.

Engem nem zavart. Bíztam benne.

Azrail nem volt könnyű ember, de soha nem ártott nekem. A többiek féltek tőle, mert nem értették, hogyan működik, mert nem tudták, hol kezdődik és hol ér véget az ereje. Én viszont láttam őt más pillanatokban is. Láttam, amikor fáradt volt, amikor csendben figyelte az esőt az ablakból, amikor egyetlen szó nélkül elhúzott egy széket nekem az asztalnál.

Nem volt szent. De szörnyeteg sem.

Lassan leengedtem a kezem, a kést még mindig szorongattam, amit Gen akart belé döfni. Az acél hidegen simult az ujjaim közé, de nem éreztem fenyegetőnek. Csak egy tárgy volt, és én döntöttem el, mit kezdek vele.

Gen tekintete rám szegeződött, láttam benne a hitetlenkedést, az undort.

– Te is az ő bűvkörébe kerültél. – A hangja alig volt több, mint suttogás.

– Nem. – Megráztam a fejem, és Azrailra néztem. – Én csak tudom, kiben bízhatok.
- A fejedbe mászott - mutogatott rám.

Elmosolyodtam. Nem gúnyosan, nem fenyegetően – egyszerűen csak fáradtan, mert már régen nem érdekelt mások véleménye ebben.

– Többször is. – Megvontam a vállam. – Sőt, volt, hogy én hívtam őt.

Gen arca megrándult, mintha arcul csaptam volna. Nixon és Maxine egy szót sem szóltak, de láttam rajtuk, hogy próbálják feldolgozni, amit mondtam. Azrail azonban nyugodtan állt mellettem, mintha az egész csak egy érdektelen beszélgetés lenne számára.
Gen hátrált egy lépést, mintha attól félne, hogy valami fertőző betegség vagyok, amitől távol kell tartania magát.

– Ez… ez beteges.
– Lehet. – Vontam vállat, majd oldalra pillantottam Azrailra.

Ő rezzenéstelen arccal állt, mintha az egész vita nem érintené meg. A tekintete hideg volt, de én már megtanultam, hogy ez nála nem jelent közönyt. Figyelt. Elemzett.

Gen még mindig levegő után kapkodott, mintha próbálná elhinni, amit mondtam. Nixon és Maxine feszült csendben álltak, mintha attól félnének, hogy a legkisebb mozdulat is felrobbantaná a helyzetet.

– Ennek semmi értelme. – Gen megrázta a fejét. – Ő egy manipulátor, egy szörnyeteg. Hogy bízhatsz benne?

Azrail halványan elmosolyodott, de a mosolyában nem volt semmi melegség.

– Én legalább őszinte vagyok. – A hangja selymes volt, mégis fenyegető. – Te viszont hazudsz magadnak, Gen. Hazudsz, mert félsz az igazságtól.

Gen összerezzent.

Én viszont csak egy halvány mosollyal megráztam a fejem.

– Nem kell, hogy megértsd. Neked nem.