A Bátrak Háborúja

28.fejezet

A hazaút rövid volt, de minden lépésnél éreztem Azrail fagyos jelenlétét mellettem. Minden mozdulata pontos, kimért volt, és egy pillanatra sem vesztette el az uralmat önmaga felett. Mintha az egész este, Nixon kitörése, a részeg srác, akivel majdnem balhé lett, a titokzatos idegen – mindez számára csak jelentéktelen mozzanat lenne, semmi több.

Mikor megérkeztünk, sóhajtva léptünk be a kisebbik szobába, a másikba Ruth aludt békésen.
Max törte meg végül a csendet.

– Jó buli volt, mi? – próbálkozott egy kis vidámsággal, de senki sem nevetett.
- Kira - nézett  a szemembe Nixon ,most elősször a kirohanása óta.
- Ne...neharagudj - siklott a tekintete a kezemre.

Lenéztem a kezemre, apró, szinte láthatatlan vörös foltok maradtak a bőrömön, ahol Nixon elektromossága belém csapott. Nem fájt már annyira, de az érzés még ott lüktetett az ujjaim között.

Felnéztem Nixonra. A tekintete őszinte volt, tele bűntudattal. Látszott rajta, hogy még mindig nem teljesen józan, de már tisztábban látja, mit tett.

– Majd legközelebb figyelj jobban – mondtam végül, a hangomban sem harag, sem szemrehányás nem volt. Csak egy egyszerű ténymegállapítás.

Nixon leszegte a fejét, mintha ezzel is el akarna bújni a saját szégyene elől.

Max az ágyra  vetette magát, és nagyot sóhajtott.

– Jól van, mindenki él, senki se halt meg – dörmögte. – És most már pihenhetnénk?

Senki sem ellenkezett. Mindenki elvonult. A többiek átmenetek a saját szobájukba.  A parókát ledobtam az ágyra, és a kontaktlencséket is gyorsan kivettem. A saját arcom nézett vissza rám a motel fürdőszobai tükréből – sápadtan, kissé elgyötörten, de végre őszintén.

A vállam sajgott az áramütéstől, és a gondolataim még mindig cikáztak az este történései körül. Nixon kitörése, Azrail közbelépése, az a pillanat, amikor minden megfagyott körülöttünk… és végül az a hideg közöny, amivel egyszerűen elment.

Sóhajtottam, és a csap fölé hajolva lemostam az arcom. A hűvös víz jól esett, de nem segített eloszlatni a feszült érzést a mellkasomban.

Ahogy felegyenesedtem, egy pillanatra megfagyott bennem a levegő. A tükörből láttam meg először – Azrail ott állt közvetlenül mögöttem, hangtalanul, mintha a semmiből bukkant volna elő. A szívem egy ütemet kihagyott.

A tekintete rideg volt, kiismerhetetlen, és egy árnyék sem mozdult az arcán.

– Még mindig érzed? – kérdezte halkan.

A hangja alig volt több egy suttogásnál, de a fürdőszoba csendjében úgy hatott, mintha a falakról is visszaverődne.

Tudtam, mire gondol. Az elektromosság nyomaira, amelyek még mindig ott lüktettek a vállamban.

– Elmúlik – válaszoltam halkan, és megpróbáltam nem mutatni, mennyire összerántott a közelsége.

Pár másodpercig nem mozdult, csak nézett. A pillantása végigsiklott rajtam, de semmit nem árult el abból, mire gondolhat.

Egy szempillantás alatt eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Nem hallottam lépteket, nem éreztem a mozgását – egyszerűen csak eloszlott a levegőben, ahogy mindig.

A tükörben még egy pillanatig figyeltem a saját arcomat, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Azrail nem csupán gyors volt – emberfeletti sebessége, regenerációja és ereje túlmutatott mindenen, amit valaha láttam. És mindezek mellett ott volt a legijesztőbb képessége: a suttogás.