A Bátrak Háborúja

33.fejezet

Az autóban a csend egyre feszültebbé vált, ahogy a táj elszáguldott mellettünk. Nixon újra próbálkozott beszélgetni, de már nem igazán figyeltem rá. A kedvessége valahogy túl sok volt, és minél többet próbált megnyugtatni, annál inkább frusztrált.

Azrail hirtelen megszólalt, hangja még mindig hűvös és érdektelen volt, de valahogy megéreztem, hogy valami más is lappangott benne.

– Kira, érzel valamit Nixon iránt? – kérdezte, és élesen rám pillantott.

A kérdés hirtelen érkezett, és egy pillanatra megfagyott bennem a levegő. Ráztam a fejem, és gyorsan válaszoltam:
– Nem – mondtam határozottan. – Túl kedves, és ez... zavar.

Szinte azonnal, ahogy elmondtam, éreztem, hogy a szavak felszabadítottak valamit. Most már tényleg nem titkoltam, hogy Nixon viselkedése idegesít. Nem rossz szándékú, csak... túl sok volt, túl nyilvánvaló. Az érzés, amit éreztem, mintha valami elnyomott feszültség lett volna, amit végre kiengedhettem.

Azrail egy pillanatra elgondolkodott, majd egy kis szórakozott mosollyal az arcán újabb kérdést tett fel.

– Akarod , hogy bele piszkáljak  Nixon fejébe? – kérdezte, mintha egy játék lenne, de a hangjában ott volt a kihívás, ami mindent aláfestett.

A válaszom egy pillanatra elakadt, majd mosolygósan megvontam a vállamat.

– Nem – mondtam végül, bár a mosolyom szórakozott volt, és benne ott bujkált egy kis gúnyos vonás is, nem lett volna etikus. Azrail valószínűleg csak szórakozott, de azt hiszem, valahol az is tetszett, hogy így beszélgettünk. Különös kapcsolat volt ez közöttünk, és valahogy pont ez tette az egészet izgalmassá.

– Tudod, hogy a bizalom törékeny, ugye? – kérdeztem kíváncsian, miközben az arcomon egy félmosoly húzódott.

Azrail lazán megvonta a vállát, mintha semmi különös nem történt volna, és a tekintete éppen annyira hűvös volt, mint mindig.

– Bizalom? – ismételte meg a szót, mintha csak egy jelentéktelen fogalom lenne. – Az nem több, mint egy eszköz. Ha jól használod, elérheted, amit akarsz. Ha rosszul, akkor könnyen el is veszítheted.

Valahogy nem lepett meg a válasza. Tudtam, hogy ő nem olyan, aki könnyen osztja meg a bizalmát másokkal. A szavak, amiket mondott, szinte mélyebb igazságot rejtettek magukban, mint bármi, amit eddig tőle hallottam. De abban is biztos voltam, hogy ha ő nem bízik meg senkiben, akkor én sem fogok olyan könnyedén bizalmat adni neki.

– Igazad van – válaszoltam, miközben végigpillantottam a tájat, ami mellettünk elhaladt. – De ha valaki egyszer elrontja, már nehéz helyrehozni.

A válaszomra nem reagált. Csak a szél süvített az ablakon keresztül, miközben tovább hajtottunk a csendben.

– Sokszor elfelejted, hogy mire vagyok képes, Kira – szólalt meg újra, egy kis szünet után. – Azt teszek, amit akarok. Olyan érzéseket adok és veszek el, amelyekre senki nem is gondol, és még csak észre sem veszik.

Ahogy hallgattam, a szavai elég erősek voltak ahhoz, hogy megfagyjon bennem a levegő. Tudtam ,tisztában voltam vele, az ereje veszedelmes volt. Emlékeket adott vagy vett el, bábként iranyított akárkit  ha kellett. Az emberi tudattal játszott. Egy suttogó volt.

Egy suttogó, akinek akár egyetlen szava elég volt ahhoz, hogy manipulálja a valóságot és annak törvényeit, mintha azok csak egy-egy szórakoztató játékszabályok lennének. Én pedig, bár tudtam, hogy veszélyes, mégis valahogy  vonzott.
- Igen tudom - sandítottam rá.
- Csak emlékeztetelek - válaszolt a ki nem mondott kérdésre. A hangja unott volt és hideg.

- Megállunk tankolni - csendült a rádióban Max hangja és a következő benzinkútnál le is tért. A kút kinti képernyőjèn ahol a foci meccseket vetítették  az én arcomat mutatták, és a tábor romjait. Még mindig nagy erőkkel kerestek.

A számat éles vonallá préseltem és a hideg vigigfutott a hátamon.
Azrail kiszállt tankolni, majd Maxszal együtt bemenetelek fizetni. Az autóban maradtam, a szorongás egyre csak nőtt bennem, miközben a benzinkút körül néztem. Hirtelen egy gyerek nyomta oda az üveghez a fejét. A szívem megállt egy pillanatra az ijedtségtől. A szeme üresen csillogott, mégis egy furcsa mosoly ült rajta.

Beyron.

A felismerés azonnal megérkezett, és egy pillanatra minden megfagyott körülöttem. Ő volt , a gyerek pedig  nem volt többé maga, csak egy báb, egy eszköz.

– Mondtam, hogy megtalállak – tátogta.

A szavai hideg érzetet keltettek bennem, mintha valami rossz előérzet járt volna velük. A taszítás erejével hátrébb löktem a fiút anélkül, hogy kiszálltam volna az autóból. A kezem még mindig remegett, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat és befelé figyelni ,nehogy újra belemásszon a fejembe.

Ekkor jöttek ki a többiek. Max és Azrail előbb léptek ki, a fiú szeme azonnal összeszűkült, ahogy meglátta a gyereket.
- Gyere el hozzám - tátogta ismét, majd felemelt kézzel hátrált egy lépést.
- Kicsim, ne menj oda idegenekhez – hallottuk egy női hangot, ahogy az anya odaérkezett. Az anya riadt szemekkel, de határozottan odament a gyerekhez, és gyorsan megragadta a kezét, mintha meg akarná védeni őt.

Lassan fújtam ki a levegőt, próbálva megnyugodni a kialakult helyzetben. Az előttünk lévő kocsi ajtaja hirtelen kinyílt, és Nixon gyors léptekkel elindult felém. Ahogy odaért, hevesen kinyitotta az anyósülésnél lévő ajtót, majd behajolt.

-Kira, jól vagy? – kérdezte aggódva, de az arckifejezése egy pillanat alatt túllépte a törődést, és inkább aggódó rémületet tükrözött.

Minden idegszálammal arra figyeltem, hogy ne robbanjak ki, hogy ne veszítsem el a hidegvéremet.
- Jól vagyok – feleltem szárazon, miközben elfordítottam a tekintetem. De ekkor Nixon váratlanul megfogta a kezem, és az érintésének ereje átszáguldott rajtam, mintha minden érzékemet feszültség járná át. Az ujjaival szorította a kezem, és én, bár éreztem, hogy a harag egy pillanatra elborít, nem engedtem kitörni. Nem volt szabad.

Nixon válla fölött, mintha a világ összes feszültsége ránk nehezedett volna, egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Azrail ott állt, némán figyelt minket, de a szemei furcsán, szinte várakozóan néztek rám. A kérdés egyértelmű volt. Az ajánlata még mindig állt. Belepiszkálhatott Nixon fejébe.

A lehetőség ott volt, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy megfulladok. Az agyamban kavarogtak az érzések, nem tudtam, mi a helyes, mi lenne az, amit valóban akarok. A helyes döntés az lett volna, ha megmondom neki, hogy én nem így érzek, hogy nekem ő túl sok. De akkor ott, abban a pillanatban, amikor minden figyelem rám irányult, féltem. Félelmet és zűrzavart éreztem, ami mintha elnyelte volna az egész lelkem.

Nem akartam megbántani, a lelke így is sérült volt. Éreztem, hogy nem szabadna ezt tennem, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy szembenézzek a következményekkel. A könnyebb utat választottam.

Szinte észrevehetetlenül bólintottam Azrailnak. Tudtam, hogy a döntés, amit hozok, valójában nem a helyes, mégis valamiért megnyugtatott. Most, hogy túlléptem azon, amit nem mertem kimondani, egy apró, sötét elégedettség érzése simult át rajtam. De mindeközben ott volt az a keserű érzés, ami azt súgta, hogy ez rohadtul nem helyes.