A Bátrak Háborúja

32.fejezet

Lassan, csendben sétáltunk vissza az épületbe, majd mind a ketten leültünk az asztalhoz. Gen fintorogva nézettintha bűnt követtem volna el, de nem mondott semmit.
Hosszú nap lessz a mai, gondolkodtam.
- Jó, két óra múlva indulunk - szólt hűvösen Max. Mindenki felállt az asztaltól és visszasétáltunk a szobáinkba csendben.

Úgy szólt a tervünk, hogy ma tovább állunk, hogy hova ? Nem tudtuk . Mozgásban kellet maradnunk.

A tükörbe nézve megigazítottam a parókámat, már megszoktam viselni,  de még mindig idegennek éreztem. Mintha egy másik ember nézett volna vissza rám a tükörből.
Sóhajtva vissza sétáltam az ágyhoz és leültem ,Max csendben figyelt.

Aztán kopogtak .
- Gyere be - válaszolt a barátnőm, mikor Nixon lépett be az ajtón.
- Kira ? - lépett beljebb.
- Hm? - pillantottam rá fáradtan.
- Itt leszek ha bármi van - nézett a szemembe őszintén.
- Tudom - mosolyodtam el ,mire a fiú bólintott és kiment az ajtón.
- Érdekes- húzta fel a szemöldökét Max.
- Mire gondolsz? - pillantottam rá értetlenül.
- Szerintem Nix kedvel téged - mosolyodott el a barátnőm mire én csak hangosan felhorkantam.

– Ne hülyéskedj – legyintettem, és hátradőltem az ágyon.

– Pedig elég nyilvánvaló – vont vállat Max. – Már csak az a kérdés, hogy te mit gondolsz erről.

A plafont bámultam, és egy hosszú, fáradt sóhaj szakadt ki belőlem, de nem válaszoltam. Az én szívemet valaki más dobogtatta meg, habár mindig közönyös volt, de ott volt és segített. Azrail ,másokkal ellentétben én nem féltem tőle, sőt  bíztam benne.

– Szóval tényleg semmi? – Max kíváncsian fürkészett, de én csak megvontam a vállam.
– Nem így működik – feleltem halkan.
– És Azrail? – kérdezte hirtelen, mire megdermedtem egy pillanatra. – Felőle sosem beszélsz.

Lenyeltem a torkomban növekvő gombócot, és megpróbáltam közömbös maradni.
– Mi van vele?

Max elmosolyodott, mintha pontosan tudná, hogy épp próbálok kitérni a kérdés elől.

– Ha nem félsz tőle, az már önmagában különleges – jegyezte meg. – De az a mód, ahogyan ránézel, amikor azt hiszed, senki sem figyel…

A gyomrom összeszorult, de nem reagáltam. Nem volt szükségem erre a beszélgetésre. Nem most.

– Két óra múlva indulunk – zártam le a témát. – Pihenj egy kicsit.

Max csak egy sokatmondó pillantást vetett rám, majd hátradőlt az ágyán és lehunyta a szemét.

A két óra gyorsan eltelt, és amikor kopogtak az ajtón, hogy indulunk, egy pillanatnyi csend telepedett ránk. Max felállt, én pedig még utoljára a tükörbe néztem, mielőtt követtem volna.

A folyosón már mindenki ott volt. Gen a falnak dőlve állt, arcán az a tipikus, elégedetlen kifejezés ült, amit mindig magára öltött, ha valami nem tetszett neki.

– Gondolkodtam… – kezdte hűvösen. – Nem biztos, hogy jó ötlet odamenni,az ismerosomhöz menni.

Max azonnal megmerevedett mellette.
– Mégis miért? – kérdezte gyanakodva.

Gen keresztbe fonta a karját.

– Az ismerősöm nem szereti az ilyen… problémás embereket – pillantott rám jelentőségteljesen.

Éreztem, hogy Max kezd egyre idegesebb lenni, Nixon pedig mellettem állva már meg sem próbálta leplezni a zavartságát.
– Miért lenne Kira problémás? – kérdezte Nixon csendesen.
Gen szája szegletében halvány, keserű mosoly jelent meg.
– Oh, kérlek… ne legyél naiv. Tudjuk, hogy impulzív és bajkeverő, ráadásul körözik.