A Bátrak Háborúja

24.fejezet

Maxine előresietett, gyorsan végignézett a járműveken, majd biccentett. – Tisztának tűnik.
Gen az ajtónál megállt, egy pillanatig hallgatózott. – Nincs mozgás a közelben.

Azrail nem szólt semmit, csak kinyitotta az ajtót és beült. Rurh halkan felsóhajtott, mintha próbálná visszanyerni a nyugalmát.

Nixon vigyorogva kinyitotta nekem az anyósülést. – Remélem, most már tényleg nem lesz semmi meglepetés.
– Ne is mondd – morogtam, majd beszálltam.

Az ajtók becsapódtak, a motor felmordult. Az eső ütemesen dobolt a szélvédőn, ahogy tovább indultunk az ismeretlen felé.

Az ujjaim ösztönösen simították végig a paróka anyagát, ahogy a helyére igazítottam. Megszokott mozdulat volt, de most valahogy nehezebbnek tűnt. Az adrenalin még mindig ott lüktetett az ereimben, a harc emléke minden egyes levegővételnél visszakúszott a gondolataim közé.

Hátradőltem az ülésben, a fejemet a támlának döntöttem, és kifújtam a levegőt.Az eső monoton kopogása az ablakon valahogy nyomasztóbbá tette a csendet. Azrail a kormányt fogta, tekintete egy pillanatra sem rebbent az útról.

– Mennyi ilyen van még? – kérdeztem végül, a hangom csendesen hasított a fülledt levegőbe.
– Mire gondolsz? – pillantott rám egy röpke másodpercre.
– Táborokra. Azokra, ahol ilyeneket csinálnak.

Azrail egy darabig hallgatott, mintha mérlegelné, mennyit mondjon el. Aztán végül megszólalt.

– Az ország minden pontján van legalább egy. Talán több is. Mindenhol kísérleteznek… a fiatalokon.
A torkom kiszáradt. – Mi célból?
– Katonai fejlesztések, fegyverkísérletek, kontroll. – Azrail vállat vont. – A mi fajtánk már alapból hatalmas erővel bír. Amit irigyellek az átlag emberek. Van akit elhurcolnak, van akit keresnek.

A szavai megfagyasztották a véremet. Tudtam, hogy mit akar ezzel mondani.
– Engem keresnek – suttogtam.
Azrail nem felelt azonnal. Csak egy apró, kimért bólintással erősítette meg.
– Te leromboltál egyet. És ezt nem felejtik el.

Egy pillanatra az ablak felé fordultam, mintha az esőben keresnék választ. A kezem ökölbe szorult az ölemben.

Nem bántam meg. De most már tudtam…
Nem fognak leállni.

A városba eseménytelenül érkeztünk meg. Nem voltak ellenőrzőpontok, nem voltak katonák – legalábbis első ránézésre. De ez nem jelentette azt, hogy nem figyeltek minket.

Azrail hangtalanul vezetett az ismerős utcákon, én pedig egyre feszültebb lettem. A kezeimet összekulcsoltam az ölemben, hogy ne látszódjon, milyen görcsösen szorítom őket.

A ház ott állt, ahol hagytam. A magas kovácsoltvas kapu, az aprólékosan nyírt bokrok, a gondosan karbantartott épület… semmi sem változott.

És mégis.

Azrail félrehúzódott az autóval.
– Biztos, hogy be akarsz menni?
– Igen.

Nem tudtam, hogy hazudok-e.
Kiléptem a kocsiból, és elindultam. A csengő hideg féme ismerősen simult az ujjaim alá. A hangja élesen hasított végig a csendes utcán.
Egy percig sem kellett várnom.
Az ajtó kinyílt.
És ott álltak.
A szüleim.

Először csak néztek rám. A szemük gyanakvó volt, az arcuk feszült. Nem ismertek meg.
A torkom összeszorult.
– Anya…?

A felismerés lassan csapódott le. Először az apró ráncok mélyültek el a homlokán. Aztán a szája elnyílt, mintha szavakat keresne. Apa szeme elkerekedett.

Aztán az arcuk megváltozott.
A meglepetés átcsapott valami másba.
Haragba.
Undorba.
– Menj innen – sziszegte anya, és hátrébb lépett, mintha undorodna tőlem.
- Mi?- leheltem.
A tévé háttérzaja ekkor ütötte meg a fülem. Egy híradós nő hangja szólt belőle:
„A tábort ért támadás egyik felelőse. Képessége rendkívül veszélyes. Ha felismerik, ne próbálják megállítani.”
A képernyőn egy bemontírozott képem jelent meg.
- Minek jöttél vissza ? - kérdezte apám idegesen - Bajba akarsz keverni ? - fujtatta tovább.
- Takarodj,  a mi lányunk halott és az is marad - szólt anya.

Azrail ott állt mellettem, némán, mozdulatlanul. Tudtam, hogy ha csak egy szót szólok, az egész ház a földdel válik egyenlővé.
De nem tettem semmit.
- Ha most nem mész el, gondoskodunk róla, hogy végleg halott legyél. - sziszegte apa.
A szívem megdermedt.
Csak bólintottam.
Akkor hát ennyi volt.
Megfordultam, és elindultam vissza.

Azrail velem lépett. Nem nézett hátra, nem kellett.
– Nem kellene őket életben hagynod – jegyezte meg halkan.
A szám keserű mosolyra húzódott.
– Nem kellene – ismertem el.

Maxine azonnal odarohant hozzám, ahogy kiléptem az utcára. Nem kérdezett semmit, csak rám nézett – és abból, ahogy az arcomat fürkészte, tudtam, hogy pontosan látja az igazságot.

– Mi történt? – kérdezte végül, de a hangja óvatos volt, mintha nem is akarná igazán hallani a választ.

Nem feleltem rögtön. A többiek a kocsi mellett vártak. Gen karba tett kézzel,kárörvendően  támaszkodott a kocsi az oldalának, Nixon a környéket pásztázta , de azonnal ránk nézett, amikor meghallott. Rurh csendesen ült a hátsó ülésen, bár nem láthatott minket, az arcáról mégis leolvasható volt a feszültség.

– Nem számít – mondtam végül.
Maxine összevonta a szemöldökét.
– Kira…
– Nem számít – ismételtem határozottabban, és kikerültem őt, egyenesen a kocsi felé tartva.

Azrail hangtalanul követett.
Gen egy pillanatig figyelt, majd gúnyosan elrúgta magát az autótól.
– Akkor most mi a terv?
– Menjünk – feleltem anélkül, hogy hátranéztem volna. – Minél messzebb innen.

Nixon halkan hümmögött.
– Szóval ennyire jól ment.
Maxine megfordult, és egy lesújtó pillantást vetett rá.
– Fogd be, Nixon.
Ő csak vállat vont, de nem szólt többet.
Beszálltam a kocsiba.

Azrail beült a vezető űlésbe de nem szólt egy szót sem.

Az ujjaim megfeszültek az ölemben. Nem akartam rájuk gondolni. Nem akartam az arcukra gondolni, a szemük üres hidegségére, arra a mérhetetlen közönyre, amivel rám néztek.

Mert ha még egy másodpercig ezen jár az eszem…
…akkor talán tényleg visszamegyek, és darabokra szedem az egészet.

Egy ideig  csak kocsikáztunk , céltalanul majd a másik autó amibe a többiek ültek megelőzőtt minket és előttünk megallt.Nixon sóhajtva felnyitotta ki a kocsi ajtaját,majd elindult felénk.
A mozdulatai lassúak voltak, mintha a fáradtság, amit nem mutatott, most végre elérte volna.

– Meg kell húznunk magunkat, fáradtak vagyunk – mondta, miközben az autó felé sétált, és az arcán egyfajta fásultság ült.

Frusztráltan dörzsöltem meg a homlokomat, nem tudtam, miért éreztem hirtelen annyi teher nyomást a vállamon, de nem akartam most semmit sem megbeszélni. A helyzet túl friss volt, túl sok minden forgott a fejemben.

– Hol? – kérdeztem hűvösen, próbálva elrejteni az érzéseimet.
Nixon ránézett, és egy fáradt grimaszra húzta az ajkait.

– Van egy turista város pár kilométerrel arrébb. Nézzük meg – felelte lassan, mintha nem lenne kedve semmihez, de muszáj lenne továbblépni.

Bolintottam, nem akartam tovább húzni az időt.
– Akkor vezess – mondtam egyhangúan.

Nixon visszaszállt a kocsiba és beinditotta a motort. Ahogy elindultunk, a város lassan eltűnt a tükörben, és a csend, ami körülvett minket, úgy tűnt, mintha mindenki magába zárkózott volna.