A Bátrak Háborúja

52.fejezet

A kontaktlencséket elvesztettem, de hála Azrailnak, a parókát még fel tudtam venni. Nem volt tökéletes álca, de jobb volt, mint a semmi.

Lementünk a recepcióra, hogy kijelentkezzünk. A hely csendes volt, csak a tévé halk zaja töltötte be a teret. Épp egy híradó ment.

– Hidegvérű gyilkos… – mondta a hírolvasó nő, mire egy pillanatra megdermedtem.

Azrail rezzenéstelenül lépett mellém, de éreztem a tekintetét.

– Egy kis faluban rendezett mészárlás… a Fehér Hajú Pestis – folytatta a nő.

A gyomrom görcsbe rándult. Az ujjbegyeim elfehéredtek, ahogy az asztal szélébe kapaszkodtam. A képernyőn romba dőlt épületek és feldúlt arcú emberek jelentek meg.

Rólam beszéltek.

– Kira – szólt halkan Azrail.

Nem néztem rá. A pulzusom túl gyors volt, a tüdőm nem akart elég levegőt venni.

Ez valóság. Ez tényleg megtörténik.

– Menjünk – mondta Azrail, majd egy laza mozdulattal kikapcsolta a tévét a távirányítóval ami a pulton volt.

A recepciós nő érdeklődve nézett ránk, de nem kérdezett semmit. Azrail  átadta neki a szobakulcsot, és aláírta a kijelentkezési papírokat.

Mielőtt kiléptünk volna az ajtón,  halkan, szinte észrevétlenül súgta:
– Maradj nyugodt. Figyelnek minket.

Rémület öntött el. A hajam rejtve volt a paróka alatt, de a szemem… a lila szemem elárul.

Az ujjaim ösztönösen a szememhez kaptak, mintha eltakarhatnám a színt, ami mostanra hírhedtté vált. A „Fehér Hajú Pestis” – így neveztek. Ha valaki rám néz, ha valaki felismer…

Azrail finoman a karomra tette a kezét, alig érezhető nyomással figyelmeztetve.
Azrail hangja hűvös volt, mintha az egész helyzet nem is lenne több egy apró kellemetlenségnél.

– Ne kapkodj. Nem látják a szemed, gondolkodom róla – mondta közönyösen.

A szavai nem nyugtattak meg teljesen, de arra elég volt, hogy egy pillanatra visszanyerjem az önuralmam.

Azrail mellett haladtam, a fejem lehajtva, tekintetem végig a járdára szegezve. A paróka elég volt ahhoz, hogy a hajamat elrejtse, de a szemem... az más kérdés volt.

Tudtam, hogy Azrail könnyedén megoldaná. Egyetlen gondolatával elhitethetné bárkivel, hogy semmi különös nincs bennem. De nem akartam, hogy miattam tegye. Nem akartam, hogy felesleges energiát pazaroljon rám, még ha számára talán nem is jelentett különösebb erőfeszítést.

A közeli kisbolt csendes volt, az eladó a pult mögött unottan lapozgatott egy magazint. Azrail határozott léptekkel haladt a polcok között, majd egyetlen mozdulattal levett egy napszemüveget.

– Ezt vedd fel – mondta halkan, miközben felém nyújtotta.

Ujjaim a keret köré fonódtak, és gyorsan az arcomra helyeztem. A sötét lencsék azonnali megkönnyebbülést hoztak. Végre felemelhettem a fejem anélkül, hogy attól kellett volna tartanom, valaki meglátja a szemem színét.

Azrail szó nélkül kifizette a napszemüveget, mintha teljesen természetes lenne, hogy gondoskodik rólam. Én pedig nem mondtam semmit. Csak egy apró, alig észrevehető bólintással köszöntem meg.

-És ha nem akarok vissza menni? - kérdeztem tőle, ahogy a vissza sétáltunk a kocsi felé.- Amíg elcsitul a vadászat ellenem ?

Azrail egy pillanatig sem állt meg, csak tovább sétált a kocsi felé, mintha a kérdésem nem is lenne érdemes a figyelmére. A csönd, ami ránk telepedett, feszültté tett.

– És azt hiszed, ez így működik? – kérdezte végül, hűvös közönnyel a hangjában. – Ha elbújsz, majd egyszer csak megfeledkeznek rólad?

Ökölbe szorítottam a kezem. – Csak időt akarok. Hogy kitaláljam, mit tehetek.

Azrail ekkor megállt, lassan felém fordult, és a tekintete egyetlen pillanat alatt rám szegeződött. A hideg, szinte fenyegető sötétség ott táncolt a szemében.

– Te nem az a fajta vagy, aki elbújik – mondta végül. – És ha most el is futsz, előbb-utóbb úgyis megtalálnak. Vagy ők, vagy a múltad.

Megremegtem. Nem tudtam eldönteni, hogy a szavai fenyegetésként vagy figyelmeztetésként hangzottak el. Talán mindkettő.

Lassan kifújtam a levegőt, és inkább a kocsi felé néztem.
-Itt nem arról van szó Azrail. - robbant ki belőlem.- Max őt év után szabad, élhet békében a tábor után  ha nem vagyok a közelében. Visszakapta a szabadságát és ha visszamegyek megint üldözött lessz. Miattam.
Azrail egy pillanatig sem válaszolt. Csak állt ott, mozdulatlanul, a tekintete sötéten fúródott az enyémbe. Mintha mérlegelte volna a szavaimat, de az arca közönyös maradt.

– És azt hiszed, hogy ezt ő akarja? – kérdezte végül, hangja veszélyesen halkan csengett. – Hogy nyugodtan éljen, miközben tudja, hogy te kint bujkálsz, egyedül, miközben vadásznak rád?

Összeszorítottam a fogam. – Nem arról van szó, hogy mit akar. Hanem arról, hogy mi a legjobb neki!

Azrail elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt, amitől végigfutott a hátamon a hideg.

– Kira, te mindig is naiv voltál – mondta, és a szavakban nem volt sem gúny, sem ítélkezés. Csak egy egyszerű ténymegállapítás. – Ha azt hiszed, hogy Max most már szabad, akkor semmit sem értesz abból, amit ez az egész jelent.

Dühösen néztem rá. – És te? Te talán értesz bármit is abból, amit én érzek?!

Azrail megmozdult. Olyan gyorsan, hogy alig tudtam követni. Egyetlen lépés alatt előttem termett, és mire észbe kaptam, az ujjaival finoman az állam alá nyúlt, hogy ne fordíthassam el a fejem.

– Én mindent értek – suttogta. – Pont ezért mondom, hogy ne próbálj hősködni. Ha eltűnsz, azzal senkinek nem segítesz.

A szívem vadul vert, de nem tudtam, hogy a düh vagy valami egészen más volt-e az oka.

-Ha ő vár is vissza ,a többiek nem. Lehet Nekik jobb lenne ha eltűnnék. Gen, Nixon,Ruth, Lirien.... ők  békében akarnak élni.
Azrail nem engedett el, csak egy kicsit félrebillentette a fejét, mintha tényleg végiggondolná, amit mondtam.

– És? – kérdezte végül egyszerűen.
-Téged nem érdekel a többiek jövője?
– Nem – felelte egyszerűen, közönyös arccal.
-Nem tudlak meggyőzni ugye ? - sohajtottam
Azrail halványan elmosolyodott, de a tekintete hideg maradt.

– Nem.

Sóhajtottam, és a homlokomat dörzsöltem.
- Induljunk- szólt és elindult az autó felé.
Utána indultam, de a gyomromban ott ült a nyugtalanság. Mintha egy láthatatlan kéz tartott volna vissza attól, hogy beszálljak abba az autóba.

Azrail már az ajtót nyitotta, amikor megtorpantam.

– Mi van, Kira? – kérdezte anélkül, hogy hátranézett volna.

– Még meggondolhatjuk magunkat – mondtam halkan.

Erre már felém fordult, tekintete kiismerhetetlen volt.

– Te gondolhatod meg magad – felelte. – Én már döntöttem.

Nagyot nyeltem, majd beültem az anyósülésre. Azrail egy pillanatra rám nézett, aztán beindította a motort.

A visszaút a többiekhez megkezdődött.