A Bátrak Háborúja

19.fejezet

A nap első fénysugarai gyengén szűrődtek be az ablakon, a halvány fénycsíkok lassan kúsztak végig a falakon. Hajnalban már mindenki indulásra készen állt. A biztonság kedvéért bevettem a kontaktlencséket és feltettem a parókát is.

Ugyanaz volt a felosztás: Azrail és én az első kocsiban, a másikban pedig Max, Nixon, Ruth és Gen.

Az anyósülésen ültem, és az ablakon át figyeltem a tájat. Az út melletti házakban már éledezett a világ, néhány helyen láttam embereket a verandán, kávéval a kezükben, mintha minden rendben lenne. Mintha minden normális lenne.

Pedig mi tudtuk az igazságot.

A kormány emberei vadásztak ránk, azokra, akik túlélték a vírust. Mi nem illettünk bele a rendszerükbe. Nem voltunk kontrollálhatóak. Túl veszélyesnek tartottak minket.

Azrail csendben vezetett, arca kifejezéstelen volt.Az út csendes volt, a táj békésnek tűnt, mintha a világ rendben lenne. Azrail mellett ültem, a kocsi motorja egyenletesen duruzsolt. A másik autó néhány méterrel mögöttünk haladt, Max vezetett, a többiek csendben figyelték a környezetet.

Aztán megláttam őket.

Egy ellenőrzőpont az út közepén. Katonai egyenruhás alakok, felfegyverzett járőrök. Egy sor jármű állt előttünk, az utasokat egyenként ellenőrizték. Azrail automatikusan lassított, én pedig megmerevedtem az ülésben.

A táblán egyértelműen ott virított a figyelmeztetés: KÖZÚTI ELLENŐRZÉS – MINDENKINEK MEG KELL ÁLLNIA.

– Szarban vagyunk – morogta Nixon a rádión keresztül.

Max káromkodott egyet.Azrail kezei lazán pihentek a kormányon, ujjai időnként könnyedén doboltak a bőrborításon. Nyugodt volt, túl nyugodt. Ő volt a ragadozó – erős, agresszív, brutális. Nem rettegett az ellenőrzőponttól, nem feszengve várta, mi fog történni. Ő volt az, akitől félni kellett.

Én viszont nem voltam ilyen magabiztos. A barna paróka kissé szorított, a kontaktlencse pedig irritálta a szemem, de most nem volt helye panaszoknak. Ha minden jól megy, egyszerű utasokként hajtunk át az ellenőrzésen. Ha nem…

A katonák lassan kirajzolódtak előttünk az úton, a fekete egyenruhájukon megcsillant a hajnali fény. Egyikük intett, hogy álljunk meg. Azrail engedelmesen lassított, de én láttam a szemében azt a különös fényt. Azt a félelmetes nyugalmat, ami azt súgta: ha kell, ő széttépi  vagy megigézi az egész átkozott konvojt.

Az autó megállt, és a feszültség szinte tapinthatóvá vált, az erőm kavargott a bőrömön, körülöttem. A katonák közeledtek, az arcukon semmi jel nem árult el semmilyen szándékot, csak a szigorú rutin, amit az ilyen ellenőrzéseknél elvártak. Azrail mindvégig nyugodt volt, mintha ez csupán egy átlagos nap lenne a számára, nem pedig egy helyzet, ahol a legkisebb hiba is tragédiát okozhat.

Amikor a katona elérte az autót, Azrail édes hangon szólalt meg.
- Mehetünk- nézett a férfi szemébe. A katona nem kérdezett többet. Csak bólintott, és intett a többieknek, mintha mindent rendben talált volna.

Megfeszülve ültem az anyósülésen, figyeltem Azrailt, ahogy könnyedén átvette az irányítást a helyzet  és az ember felett. Nem volt semmilyen látványos varázslat, sem fenyegetés – csupán egyetlen szó, és a katona bólintott. Mintha sosem ismerte volna fel, hogy épp az egyik legkeresettebb célpontot engedi tovább.
Rápillantottam. Az a nyugodt fölény, ami belőle áradt, sokkal nyugtalanítóbb volt, mint bármilyen fenyegetés. Ő nem csupán tisztában volt az erejével – pontosan tudta, mikor kell alkalmaznia.

Maxék autója is simán áthaladt az ellenőrzőponton, mintha az egész világ vak lenne arra, hogy kik vagyunk. Nem volt sem gyanakvás, sem kérdés, csak egy bólintás, és már mehettünk is tovább.

A döbbenet ott kavargott bennem, még mindig éreztem az erő vibrálását, amit Azrail hagyott maga után a levegőben.

-Lesz valaha esélye az embereknek a suttogók ellen? – kérdeztem halkan, szinte csak magamnak, de fiú hallotta.

Azrail továbbra is az útra szegezte a tekintetét, egy pillanatig azt hittem, nem is fog válaszolni. Aztán, anélkül hogy rám nézett volna, megszólalt:

-Ha elméjük erős és tudatos, akkor talán. De ellenem? Nem.- kirázott a hideg de nem a hangja miatt – az ugyanolyan nyugodt és kontrollált volt, mint mindig –, hanem mert éreztem, hogy ez nem arrogancia. Tényként közölte.

Figyelmesen mértem végig, tudtam ,hogy kísérleteztek rajta, Max már mondta a táborba ahogy azt is ,hogy Azrail azon kevesek közé tartozik akik túlélték.

-Nem kell a sajnálatod – szúrta oda élesen.
Összerezzentem, pedig számítottam rá, hogy így fog reagálni. Nem nézett rám, az út egyhangúan suhant el mellettünk, mintha a világ tökéletesen közömbös lenne a köztünk feszülő súlyos igazságra.

-Nem sajnállak – feleltem halkan, és éreztem, hogy ez részben igaz is. Azrail nem az a fajta ember volt, akit sajnálni lehetett. Ő maga volt a vihar, a pengeélen táncoló, született ragadozó. De volt valami más is benne, valami, amit nem akart megmutatni, és amit talán soha senki nem érthetett meg igazán.

Egy pillanatra csend lett közöttünk, de a feszültség szinte tapinthatóan kavargott a levegőben.

-Akkor ne nézz így rám – mondta végül, és csak ekkor vettem észre, hogy valóban figyeltem őt. Nem bámultam, nem szántszándékkal méricskéltem, de próbáltam megfejteni.

Elfordítottam a fejem, az ujjaim akaratlanul is a parókám szélére siklottak, ellenőrizve, hogy rendesen áll-e.Tudtam, hogy ezt a beszélgetést itt és most befejezettnek tekinti és én is.