A Bátrak Háborúja

76.fejezet

Pakoltam ,néhány ruhát. Majd felvettem egy fekete kapucnis felsőt, hogy  az elrejtsen egy ideig.

- Tényleg elmész ? - kérdezte Max az ajtóban állva.

- Már elakartam - sóhajtottam - Az Axellel való csata után. Vissza kaptad a szabadsagod  Max ,őt év után, hát élj vele - néztem a szemébe keserűen.

Max egy pillanatra megdermedt, mintha nem találta volna a megfelelő szavakat. Az arca elkomorult, és egy pillanatra elfordította a tekintetét, mintha próbálta volna feldolgozni, amit mondtam.

– Az nem így működik, Kira – szólalt meg végül, hangjában a szokásos, határozott tónus volt, de most valahogy másként csengtek a szavai.

– Miért, hogy működik? – kérdeztem, de már nem érdekelt igazán a válasza. – Tudod, mi történt, és tudod, hogy miért csinálom.

Max szemében valami megváltozott. Ott volt a harag, de mellette valami más is, amit nem tudtam megérteni. – Nem akartam, hogy így legyen – mondta végül halkabban. – De ha tényleg el akarsz menni, ne tedd miattam. Ne hagyd, hogy ez ránk dőljön.

Néhány másodpercig csak álltunk, a szavak nélküli feszültség átjárta a szobát. Az arcomon érződhetett, hogy elfáradtam, és a szívem is egy kicsit nehezebben dobogott, mint eddig.

– Így lessza legjobb. – Halkan, de határozottan válaszoltam, miközben összepakoltam az utolsó holmikat. – Nem maradhatok itt, miközben rám vadásznak.

Max lépései halkak voltak, de éreztem, hogy nem akar engem itt hagyni. Amikor azonban felnéztem rá, a tekintete határozottan eltökélt volt, és mégis, valami más is ott bujkált benne, amit megpróbált elrejteni.

– Ha el kell menned, akkor menj. De emlékezz, hogy nem mindenki hagyott el.

Fájt,  könnyek csípték a szememet, de szorosan megöleltem a legjobb barátnőmet. Az egyetlen embert aki maradt nekem.

-Kérlek nagyon vigyázz magadra.- suttogtam a hajába.

Ahogy összeszedtem magam ,kiléptem a konyhába.

– Ha elfogtak, vagy bármi más történt, a tévé úgyis leadja – mondtam halkan, miközben a kapucnimat a fejemre húztam, mintha mindent eltakarhatnék a külvilág elől. A szavak csak egy üres üzenetnek tűntek, amit reméltem, soha nem kell valóra váltanom.

-Kira ? - szólt utalnám Ruth ,bár nem tudta hol állok.
-Igen ? - kérdeztem lágyan.
-Egyedül mész?
-Nem - jött a válasz a hátam mögül mire felvont szemöldökkel hátrapillantottam.

Ahogy hátranéztem, Azrail állt ott, egy lépéssel közelebb, mint bárki más, mintha már régen elhatározta volna, hogy követni fog. A tekintete komoly volt, de semmi magyarázat nem tükröződött benne.

– Nem mész el egyedül – mondta halkan, de határozottan.

A levegő megdermedt körülöttünk, és bár tudtam, hogy bármi történhet, valamiért mégsem akartam megállni.

– Miért? – kérdeztem, próbálva eltitkolni a meglepetést a hangomban. – Miért akarsz jönni velem?

Azrail nem válaszolt. Csendben állt ott, és tekintetében egyetlen árnyék sem mutatta meg, hogy mi jár a fejében. Csak mélyen belenézett a szemembe, és anélkül, hogy bármit mondott volna, láttam a szándékot az arcán: egyszerűen ott akart lenni, mellettem.

A csend egy pillanatra túlzottan is súlyossá vált, de nem szólt semmit. Csak ott volt, és az én döntésemre bízta, hogy mit kezdjek vele.

-Két hónap múlva találkozunk a fővárosban- szólt halkan Nixon ,mire bólintottam.

-Vigyázzatok magatokra- eresztettem meg egy mosolyt, miközben Azrail elvette az autóm kulcsát és rám nézett.

-Induljunk - mondta hűvösen.

Az ajtó csöndesen csukódott mögöttünk, a hideg reggeli levegő pedig azonnal végigsuhant a bőrömön. Azrail szó nélkül odasétált a kocsihoz, kinyitotta az ajtót, és megvárta, hogy beszálljak. Egy pillanatra megálltam, végignézve rajta, mintha még mindig próbálnám megérteni a döntését.

-Tegnap még azt mondtad ,hogy menjek egyedül.
Azrail megtámaszkodott a kocsi tetején, és egy pillanatig csak nézett rám. A tekintete komoly volt, de nem árult el semmit abból, ami a fejében járhatott.

– Tegnap más volt – mondta végül halkan.

Felhúztam a szemöldököm.

– Miben?

Azrail nem válaszolt azonnal. Ehelyett egy röpke pillanatra elnézett a távolba, mintha keresné a megfelelő szavakat, vagy talán mintha maga sem lenne biztos a válaszban.

– Csak szállj be, Kira – mondta végül, és kinyitotta nekem az ajtót.

Egy pillanatig még haboztam, majd sóhajtva beszálltam. Azrail megkerülte a kocsit, beült a vezetőülésbe, és beindította a motort. A reggel  csendje körülölelt minket, és a város fényei lassan elmaradoztak mögöttünk.

– Hová megyünk először? – kérdezte, miközben az útra szegezte a tekintetét.

– Oda, ahol egy ideig nem keresnek – feleltem halkan, és a reggel lassan elnyelt minket.