A Bátrak Háborúja

16.fejezet

A falu apró, eldugott település volt az erdő szélén, pont olyan hely, amit az emberek csak áthaladásra használnak, de sosem maradnak hosszú ideig. A házak régimódi kőfalai és a macskaköves utak azt a hamis illúziót keltették, hogy a világ még mindig nyugodt és békés lehet valahol. De én tudtam, hogy ez nem igaz.

Egy motelben szálltunk meg, mindannyian. Gen,Nixon,Ruth ,Max ,Azrail és én. Kendőt kötöttem a hajamra ,úgy léptünk a recepcióhoz, a fiúk takarásaba bújtam míg Max beszélt.
Bár Azrail könnyen a fejébe másolatot volna ,nem tette,nem volt hozzá kedve.

- Két szobát szeretnénk. Egyet két főre, egyet négyre- ecsetelte tárgyilagosan. A tévében szóltak a hírek. "Egy fertőzött hatalmas pusztítást végzett az egyik táborban, a hadsereg nagy erőkkel keresik. A lánynak fehér haja van és lila szeme ,ha bárki meglátja azonnal szóljon a hatóságoknak. Veszélyes, kegyetlen és kiszámíthatatlan".Igyekeztem nem jelét adni a belém maró jeges rémületnek.

Max rezzenéstelen arccal vette át a kulcsokat, mintha a hírek teljesen hidegen hagynák. Azrail is a megszokott közönyével állt mellettem, de éreztem, hogy figyel engem. Nixon lazán a pultnak dőlt, miközben Gen és Ruth úgy helyezkedtek, hogy a recepciós és a tévé közé kerüljenek, elterelve a figyelmet.

– Első emelet, balra az utolsó két ajtó – mondta a recepciós, anélkül, hogy túlzottan felnézett volna.

Nem tudom, hogy a közöny valódi volt-e, vagy csak próbált nem belekeveredni semmibe, de egyelőre nem láttam rajta gyanút.
A nagyobbik szobába gyültünk össze, ledobtam magam az ágy szélére, és megdörzsöltem a halántékomat.

– Ez rosszabb, mint gondoltam – motyogtam.

– Nem mondod – mordult fel Nixon. – Egy fél hadsereg akar a fejedre vadászni.
- Kira a kurva életbe- harsogta Gen - Én nem halok meg miattad,menj és add fel magad. - tette karba a kezét.

A szavai úgy csattantak, mint egy ostorcsapás. Egy pillanatig döbbenten meredtem rá, aztán a mellkasomban lassan növekvő feszültség robbanásszerűen áradt szét bennem.

– Hogy mi? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg a dühtől.

Gen összeszűkült szemekkel nézett rám, a karját továbbra is mellkasa előtt tartotta, mintha a puszta jelenlétem fenyegetné.

– Te vagy az, akit keresnek. Nem minket akarnak, hanem téged. Ha eltűnsz, mi is biztonságban leszünk.

Nixon valamit morgott az orra alatt, de nem szólt közbe. Azrail érdeklődve figyelte a jelenetet, mintha egy színházi előadást nézne. Ruth csak szorosabban fonta össze a karját maga előtt, de az arcáról nem lehetett leolvasni semmit.

Megfeszítettem az állkapcsomat, próbáltam lenyelni az indulataimat, de a szívem vadul kalapált.

– Szerinted, ha most kisétálnék és megadnám magam, akkor hirtelen minden rendben lenne? – kérdeztem lassan, megízlelve a szavakat. – Tényleg azt hiszed, hogy annyival beérnék, hogy elfognak?

Gen nem válaszolt, de az arcán láttam, hogy pontosan tudja, mire gondolok. A hadsereg nem csak le akart tartóztatni. Meg akartak ölni. Nem volt bíróság, nem volt tárgyalás. Ha a kezükbe kerülök, az egyirányú jegy lesz a halálba.

– Nem fogom meghúzni magam miattad, Kira – sziszegte végül. – Nem fogok belehalni ebbe az egészbe.
Éreztem, hogy az ujjaim ökölbe szorulnak,az erő a körülöttem kavargott.
– Akkor menj – vágtam oda. – Senki sem tart vissza.

A szobában feszült csend telepedett ránk. Gen állta a tekintetem, aztán elfordította a fejét.
- Jó, elég- fujtatott Max. - Kira - dobott felém egy zacskót, amit a levegőbe kaptam el.

Kibontottam a zacskót, és egy barna paróka mellett egy kis tok is előkerült belőle. Ahogy felnyitottam, két barna kontaktlencse csillogott benne. Egy pillanatig csak bámultam, aztán Maxre néztem.

– Ezt mikor szerezted be?

– Volt egy olyan megérzésem, hogy erre szükséged lesz – vont vállat. – Gondolom, a hajadat nem fogja a festék.

– Eltaláltad – sóhajtottam, majd a fürdőszobába mentem.

A tükör előtt állva először a kontaktlencsékkel bajlódtam. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült betennem őket, és amikor végre felpillantottam, idegen nézett vissza rám. A lila helyett sötétbarna szemek villantak meg, ami teljesen megváltoztatta az arcom karakterét.

Ezután a parókát vettem elő, és a fejemre igazítottam. A barna tincsek puhán omlottak a vállamra, teljesen elrejtve a fehér hajamat. Furcsa volt. Mintha valaki más bőrébe bújtam volna.

Visszatértem a szobába, ahol mindenki engem bámult.

– Még mindig te vagy – jegyezte meg Azrail, a szokásos unott hangján, de mintha egy árnyalatnyi elismerés is megbújt volna benne.

– De legalább nem vagy már annyira feltűnő– tette hozzá Nixon.

Gen csak felhorkantott, de ezúttal nem szólt semmit.
– Most már kevésbé vagyunk célpontok – zárta le Max. – De ettől még óvatosnak kell lennünk.
Bólintottam.

-----

A következő nap eseménytelenül telt. A többiek a motelben maradtak, míg Max és én körbejártuk a kis falut.

A hely nyugodtnak tűnt, mintha a világ nem dőlt volna éppen össze. Az utcákon néhány ember sétált, a boltok még nyitva voltak, és egy kávézó teraszán egy idős férfi újságot olvasott, mintha minden a régi lenne.

– Furcsa, nem? – kérdeztem halkan, miközben egy kisbolt felé tartottunk.
– Mire gondolsz?
- Mintha itt nem történt volna semmi, nem hurcolták volna el a gyerekeket.- a hangom elhalkult, ahogy egy járókelő elhaladt mellettünk.

Max egy pillanatig hallgatott, majd a fejével a főtér felé intett. Egy óriási plakát díszelgett az egyik hirdetőtáblán: „A fertőzött gyerekek veszélyesek! Jelentsen minden gyanús esetet!”

Éreztem, hogy a gyomrom összeszorul.
– Csak a gyerekekre vadásznak – mondtam ki halkan.
– Úgy tűnik – bólintott Max.
- Fogalmuk sincs ,hogy a táborokban milyen embertelen dolgok történnek.- szívtam fel magam.

A boltos egy középkorú nő volt, aki fáradtan mosolygott ránk, de a tekintetében gyanakvás csillant.
– Átutazók vagytok? – kérdezte, miközben a pénztárgépbe ütötte a tételeket.
Max azonnal vette a lapot.
– Igen, a rokonainkat keressük – mondta könnyedén.

A nő biccentett, de nem kérdezett tovább. Kifizettük az üdítőt, majd kiléptünk az utcára.Egy csuklyás lány állt meg előttünk tisztes távolságra, reagálni sem volt időnk. Ledobott valamit a földre majd elment. Összenéztünk Max el,majd felvettema földről. Megborzongtam, ahogy végigolvastam a papíron. "A nulladik nap emberei." A betűk durván voltak rávésve, mintha az írója sietett volna, vagy túl dühös lett volna ahhoz, hogy rendesen írjon.

– Ez most mi a franc? – morogta Max, és átnézett a vállam fölött.
– Egy üzenet – suttogtam.
– Nem mondod – jegyezte meg szarkasztikusan, de a szemét le se vette a papírról.

Körbenéztem az utcán. A csuklyás lány már sehol nem volt, de a nyomában maradt egy enyhe baljós érzés. Mintha figyelnének.

– Menjünk – mondtam halkan, és elindultam a motel felé.

Max egyetértően bólintott, és követett.

A fejemben csak egy dolog zakatolt: Kik a nulladik nap emberei, és mit akarnak tőlünk?