A Bátrak Háborúja

48.fejezet

Azrail mozdulata megtört. Egy pillanatra megmerevedett, mintha egy láthatatlan erő szorította volna le a testét. A szeme tágra nyílt, ahogy megpróbált szabadulni, de valami megbénította.

– Engedd el! – mennydörögtem, a hangom megtelt a pánik és a harag nyers keverékével.

Az erőm ösztönösen robbant ki belőlem – egy taszítás hullám, amely nemcsak a szándékomat, hanem a félelmemet is hordozta. A tejfehér hajam kavargott körülöttem, a levegő szinte vibrált az energiától. A föld megremegett, a körülöttünk lévő törmelék és porörvény úgy csapott szét, mintha egy láthatatlan vihar támadt volna fel.

A rémület elemi erővel söpört végig rajtam, ahogy rájöttem, mivel állunk szemben. A lány... nem volt egyszerű ellenfél. Nem csak egy harcos vagy egy katona. Ő egy Tábornok  volt.

Olyan ritka, hogy a nevüket is alig ejtik ki. A szavuk nem csupán hang – parancs. Valóságot formálnak, akaratot törnek meg.

A lány szeme rám villant, és az ajkai ismét megmozdultak.

– Takarodj.

A hangja felerősödött a térben, mintha a levegő is meghajolt volna előtte. Egy pillanatra minden elhomályosult. Azrail teste erőteljes lökéssel hátrarepült, mintha valami láthatatlan kéz csapta volna el az útból.

De ekkor több dolog is történt egyszerre.

A lány hirtelen összegörnyedt, véres köhögés szakadt fel belőle, mintha saját ereje megtörte volna belülről. A földre rogyott, egyensúlyát vesztve.

Azrail repült, de én azonnal mozdultam.

Kinyújtottam a kezem, és a vonzás törvényét hívtam segítségül. Egy láthatatlan fonál kapott utána, megragadva őt a levegőben, hogy csillapítsa a becsapódást. A lendülete még így is nagy volt – a földre zuhant, de nem történt komolyabb sérülése.

Lassan feltápászkodott, és a lányt nézte.

A Tábornok remegett. Beyron arca komor maradt, de láttam, hogy a kezét finoman a nő vállára helyezi.

– Ne erőltess semmit – súgta neki halkan.

A lány ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna valamit, de végül csak egy halk, szaggatott lélegzetvétel szökött ki belőle.

A szemembe nézett.

Tudta, hogy legközelebb nem fogom hagyni, hogy megszólaljon.

A szavak mintha a bőröm alá kúsztak volna, a tudatomba férkőztek, és egy pillanatra minden más eltűnt.
– Én jövök. – suttogta Beyron.

A hangja sima volt, mint a selyem, de a mélyén valami hideg és számító lapult.

– Ne hagyd, hogy a fejedben másszon! – szólt Azrail, a hangja vészjóslóan feszült volt.

– Késő. – suttogtam vissza, mert már éreztem.

A világ megrepedt körülöttem.

Mintha egy törött tükör darabjain keresztül néztem volna a valóságot – az alakok torzulni kezdtek, a színek kifakultak, a hangok elhalkultak, majd hirtelen felerősödtek.

A tudatom nem volt többé az enyém.

Beyron ott volt bennem.

Nem csak szavakkal, hanem valami mélyebbel, valami alattomosabbal. Egy gondolat suttogott a fejemben, ami nem az enyém volt. Egy érzés, ami idegen volt, mégis ismerősnek hatott.

A világ peremén álltam, és tudtam, hogy ha egy lépéssel tovább sodródom, nem biztos, hogy visszatalálok.

Minden erőmmel küzdöttem. Tudtam, ki vagyok, mit akarok, és hogy ki fontos nekem.

A gondolataim kavargtak, mintha egy vihar közepébe kerültem volna, de kapaszkodtam beléjük. Nem hagyhattam, hogy Beyron kiszorítson a saját elmém mélyéről.

Azrail. Ő volt az első, akire gondoltam. A jeges tekintete, a rideg szavai, ahogy mindig ott volt mellettem, még ha nem is mondta ki.

Max, Nixon, Ruth, Gen… A nevük úgy kapaszkodott belém, mint horgony a tomboló hullámokban. Ezek az emberek az enyémek voltak, az életem részei, nem pedig Beyron bábjai.

– Nem… – sziszegtem, a saját hangom idegennek tűnt. A világ továbbra is remegett körülöttem, de nem omlott össze. Mert én nem engedtem.

Beyron szavai ismét körém fonódtak, csábítóak voltak, puhák, mégis fojtogatóak.

– Olyan könnyű lenne engedni.

A gondolat mintha belőlem fakadt volna, de nem az enyém volt.

Nem!

Az erőm megmozdult bennem, mint egy tűz, ami épphogy csak szikrát kapott, de pillanatok alatt lángra lobbanhat. Az ujjaimat ökölbe szorítottam, éreztem, ahogy az energiám perzseli a bőröm alatti ereket.

Nem vagyok a tiéd.

Beyron megpróbált magához láncolni, de én nem törtem meg, egyenlőre.

Aztán meg mélyebbre nyúlt, úgy éreztem mintha meghasadtam volna.
- Egy üresfejű rabszolga leszel - hallotam a hangját - És az enyém - nevetett.
Beyron nevetése hideg és rideg volt, mintha csak egy játékot játszana. Az ő ereje, a hatalom, amit ráerőltetett, égetett, és úgy éreztem, mintha minden egyes sejtet elnyelne.

Minden egyes gondolatom, minden emlékem elhalványult, és csak a sötétség maradt, a semmi.

Aztán megéreztem Őt, most nem figyelmeztetett, nem finomkodott. Azrail volt az, aki határozottan, szinte könyörtelenül hatolt be a tudatom mélyére. Az érzés, amit okozott, olyan volt, mint a hideg acél, ami átvágja a lelkedet, fájdalmas és éles, de ugyanakkor valami megnyugtatót is hozott vele.

Mintha a világ minden széle összeroskadt volna, és csak Ő maradt volna. Az a valaki, aki mindig ott volt, de most... most ő sem finomkodott. A kezét, vagy inkább az erejét, éreztem, ahogy belép a világomba, mint egy vihar.

Azrail jelenléte olyan erővel rázott meg, hogy minden eddigi fájdalom, amit valaha éreztem, eltörpült mellette. A sötétség, amit Beyron igyekezett belém ültetni, az ő hatalmával egy pillanat alatt összetört. Az szinte fájdalmas volt, ahogy belépett az elmémbe, nem volt figyelmeztetés, nem volt kímélet.

A gondolataim, a félelmeim, mindent átjárt az ő ereje, mint egy megállíthatatlan vihar. Beyron jelenléte, ami addig szorongatott, elhalványult, mintha egyszerűen eltűnt volna a semmiben. Azrail kegyetlensége nem ismert határokat, és most, ahogy belépett, mintha egy tornádó lett volna, ami mindent maga körül elpusztít.

– Elég! – sziszegtem, próbálva valahogy megállítani azt, ami történik, de éreztem, hogy mindez hasztalan. Azrail most nem finomkodott. Nem próbált szelíden befolyásolni, hanem egyszerűen elragadott mindent, ami bennem volt.

A következő pillanatban Beyron hangja eltűnt. Az ő hatalma egyetlen mozdulattal szétszakadt, mintha egy vihar tépné szét a világomat. A fájdalom, amit éreztem, az mindent elsöprő volt. Beyron jelenléte, amit oly sokáig próbáltam elviselni, most elvált tőlem, mint egy könnyű fátyol, amit elég volt egyetlen szippantás és már nem volt többé.

Azrail most kegyetlen volt. Tépte Beyront, rángatta, ahogy egy vadállat ragadja el a zsákmányát. Nem volt helye semmi jónak, semmi könyörületesnek. Az ő ereje minden más fölé emelkedett, és most mindent elsöpört, ami Beyron próbált elérni bennem.

Éreztem, hogy Beyron elveszti minden erejét, hogy a fájdalom, amit próbált okozni, már nem ér semmit. Azrail elpusztította a befolyását, mintha egy pillanat alatt megszüntette volna minden hatalmát.

A következő, amit észrevettem, az volt, hogy én, Kira, újra én magam vagyok. Az ő keze erősen tartott, de most más volt. Mintha egy szakadékból emeltek volna ki, és a világ ismét kivehető lett volna számomra. Azrail nem engedett el. Most ő védett meg, és Beyron elenyészett a semmiben.