A Bátrak Háborúja

44.fejezet

Messzebb sétáltam és leültem a hátamat egy fának döntve a házzal szemben.
A fű hűvösen simult a bőröm alá, miközben hátradőltem, és a fa törzsének dőltem. Az ég lassan világosodott, de a nap még nem emelkedett fel teljesen. A távolban hallatszottak a csöndes neszek, de itt, a fa árnyékában, mintha minden lelassult volna.

A gondolataim összefolytak. Miért csináltam mindezt? Miért hoztam ezt az egész káoszt?
A mentő akcióm, a tábortrombolás, a többiek, Azrail... minden egy hatalmas zűrzavarrá vált, amit nem tudtam elrendezni. És itt voltam, egy fa tövében, egyedül, próbálva összeszedni magam.

Mi a helyes döntés? És ki dönti el, mi a helyes?

A kérdések elárasztottak, és a válaszok homályban maradtak. Az egész világ, amit ismertem, most egy szakadék szélén egyensúlyozott.

Idegesen turtam a hajamba.
-Bassza meg - suttogtam.

Lassan ,finoman kezdtem kiengedni az erőm, finom hullámokban indult ki belőlem,hol taszítottam hol vonzottam a környezetet. Olyan hatást keltett mintha fújnak a szél.A fák levelei megmozdultak, a fű rezdült, és mintha az egész táj reagált volna rám.

- Érdekes - jött a hangja a fa mögül.
- Légyszíves ne csinálj ilyet - kaptam felé a fejem ilyedten- Ne settenkedj - mordultam rá.
- Nem settenkedek- nézett rám lekezelően- Te nem hallod ,hogy jövök. - folytatta.
- Ugyan már, olyan gyors vagy,hogy azt ember nem képes felfogni.

Azrail halványan elmosolyodott, de a mosolya inkább volt hideg, mint szórakozott.

– Nem a gyorsaságom a probléma – felelte hűvösen. – Hanem az, hogy túlságosan lefoglal a saját nyomorod, és emiatt nem figyelsz a világra magad körül.

A szavai élesebbek voltak, mint egy penge. Éreztem, hogy belém mar, és a kezem ökölbe szorult.

– Most is figyelek – vágtam vissza feszülten.

– Igen? – kérdezte gúnyosan. – Akkor mondd meg, mi van mögöttem?

Összeszűkült szemmel néztem rá, de tudtam, hogy csapdába estem. A figyelmem teljesen máshol járt, és fogalmam sem volt, mi lehet mögötte. Azrail egy hosszú pillanatig csak nézett, majd megcsóválta a fejét.

– Pontosan erről beszélek – mondta halkan, jeges megvetéssel. – A hatalmad erős, de te gyenge vagy. Egy erős ember nem csak akkor ébred fel, amikor már lángol körülötte a világ.

A mellkasom összeszorult a szavaitól. Gyűlöltem, hogy igaza lehet. Gyűlöltem, hogy úgy beszél velem, mintha én lennék a világ legjelentéktelenebb lénye.

– Ha ennyire semmirekellőnek tartasz, akkor miért vesztegeted rám az idődet? – kérdeztem dühösen.

Azrail egy pillanatig csendben maradt, mintha mérlegelné a választ, majd előrébb lépett.

– Talán mert kíváncsi vagyok, hogy összetörsz-e, mielőtt valóban hasznodra válhatnál bárkinek. – A szavai jegesek voltak, és az árnyékban állva szinte maga is a sötétség részének tűnt.

A düh úgy tört elő bennem, mint egy feltörő vihar. Az erőm ismét hullámzott, a fű meglebbent, és a fa levelei megrezdültek fölöttem.

Azrail csak állt ott, mozdulatlanul, és figyelte, ahogy a haragom beleremeg a levegőbe.

– Na, végre – suttogta. – Kezded érteni.

Még mielőtt bármit mondhattam volna Max lépett ki a házból, Azrail pedig felé fordította a fejét. Nem szokott figyelmet adni senkinek így én is ránéztem. Elsőre nem volt semmi furcsa majd ahogy közelebb jött megláttam ,hogy a szeme üveges.

-Ez a szörnyeteg mindig a közeledben van ? - kérdezte Beyron Max testéből és Azrail felé biccentett.

-Engedd el - sziszegtem ahogy felálltam.

-Gyere el hozzám.- mosolygott a barátnőm aki most nem volt önmaga.- Ha nen teszed akkor darabokra szedem mindenki tudatát, még mielőtt a kis fenevadad bármit tehetne.-  ahogy ezt kimondta Max velőtrázóan sikoltott.
- Ereszd el - kiáltottam és megragadtam a barátnőm kezét.

Hibát követtem el és mire rájöttem késő volt. A suttogók hatékonyabbak ha közvetlenül érnek az emberhez.

Beyron úgy csúszott be az elmémbe mintha olvadt fém ömlött volna a koponyámba, forrón és fullasztóan. A világ körülöttem egy pillanatra megremegett, mintha valami láthatatlan hullám szakított volna el a valóságtól.

A szorításom meggyengült Max csuklóján, a kezem zsibbadtan lógott, mintha már nem is az enyém lenne.

-Olyan könnyű vagy.

A hangja édes volt, csábító, de alattomosan nyirkos. Egy suttogás, ami a tudatom legmélyebb sarkaiba kúszott.

-Mindig ellenállsz… mindig harcolsz. Nem fáradtál még bele? Nem lenne sokkal könnyebb csak… elengedni?

Valami halkan reccsent bennem. Egy emlék? Egy gondolat? Nem tudtam.

A világ elmosódott.

Sötétség telepedett rám, és hirtelen nem volt semmi más, csak az ő hangja és az a furcsa, idegen érzés, ami lassan átvette az uralmat.

-Elég lenne egyetlen szó, és nem kellene többé szenvedned. Csak mond ki, és…

…megrepedt valami.

Nem bennem.

Beyron hangja hirtelen elhalt. A sötétség megtört.

Egy hideg árnyék ömlött végig rajtam. Nem olvadt fém, hanem jeges penge, ami végighasított a bensőmön, elvágva a béklyókat, amiket Beyron rám tett.

Az egész világ egy szempillantás alatt visszazökkent a helyére.

Lélegeztem.

És Beyron ordított.

A sikoly nem Max torkából tört elő, hanem a tudatom mélyéről, eltorzult, fájdalmas hanggal. Mintha valamit kiszakítottak volna belőle, mintha valami, amit a sajátjának hitt, egyszerűen kicsúszott volna a kezei közül.

Visszazuhantam a valóságba.

Max térdei megroggyantak, és Azrail ott állt közöttünk, mozdulatlanul, de éreztem a belőle áradó fenyegetést.

– Primitív – mondta Beyron rekedten, de már nem Max ajkaival. A hangja távolodott, és ahogy pislogtam, láttam, hogy barátnőm szemei kitisztulnak.

Beyron kiszorult.

– Még találkozunk – lehelte a semmibe, mielőtt végleg elhalt volna.

Max remegve esett össze, én pedig zihálva néztem fel Azrailre.

– Ott voltál – vettem egy mély levegőt.

Azrail nem nézett rám. Csak a fejét enyhén félrebillentve figyelte Maxet, mintha az egész nem lenne több egy érdektelen kísérletnél.

– Legközelebb ne légy ennyire ostoba – mondta végül halkan.

A kezem ökölbe szorult, de a gyomrom mélyén tudtam, hogy igaza van.