A Bátrak Háborúja

42.fejezet

Reggel a nap első sugarai átszűrődtek a szobán, ahogy megpróbáltam egy pillanatra még aludni. De aztán a hirtelen zajok, Max rémült mozdulatai, felébresztettek. Hirtelen felült az ágyán, az arca torz volt a pániktól, ahogy körbenézett. A szemei szélesre nyíltak ki és Lirienre szegetődtek.

- Kira? Kira, hol vagy? - kiáltott, miközben felpattant az ágyról, és hirtelen a szobát pásztázta. A feszültség, ami belőle áradt, mintha fizikai erővé vált volna.Kiugrott az ágyból, de nem ment messzire, éreztem a baljós erőt amit a tenyerébe koncentrált. Max egy érintésével képes volt a rémálmaiba zárni akárkit.

Azrail egykedvű pillantást vetett rá. Nem volt szükség szavakra. Az ő ereje, az a hűvös, minden érzelem nélküli nyugalom, csak egy szempillantás alatt megfékezte Max reakcióját.
-Ne tedd – szólt hidegen Azrail, hangjában nem volt részvét. Mintha már előre tudta volna, hogy Max bárminemű hirtelen cselekvése veszélybe sodorhatja őt.

Max nem reagált azonnal. Azarcán látszott a harag, de végül csak lenyelte a dühét. Az ereje, amit fel akart használni, egyetlen pillanatra elhalványult, ahogy Azrail tekintete rákényszerítette, hogy kontrollálja magát.
– Mi történt? – kérdezte újra, most már kevésbé félelemmel, inkább zavarral a hangjában.

Ez volt az a pillanat, amikor Gen ránézett az ágyra . Az ő arcán nem volt pánik, hanem valami más, valami sokkal sötétebb érzés. Ő nem akarta, hogy bárki vagy bármi zűrzavart hozzon ebbe a helyzetbe. Lirien még mindig ott volt, az agyon, és Gen nem fogadta el az ő csatlakozását.

– Miért hoztad őt ide? – szólt dühösen. – Túl kockázatos! – mondta, miközben a kezét ökölbe szorította, és a tekintete tele volt rosszindulattal. – Nem bízhatunk benne! Túl sok a kérdés, túl sok a titok!

A hangja megkeményedett, és az érzelmei minden szavában ott voltak. Egyértelmű volt, hogy számára Lirien jelenléte nem csupán egy egyszerű probléma, hanem valami, ami elérhetetlen határokig húzza a feszültséget közöttünk.

Lirien egy pillanatra megfeszült, a tekintete megváltozott, mintha ő is érzékelte volna Gen ellenséges viselkedését. De én láttam, hogy nem reagál, talán még mindig próbálta kiismerni, hogy mi zajlik körülötte.

Az én testem viszont  reagált Gen dühére. Az erőm a bőröm alatt kavargott.

– Gen, nyugodj meg – szólaltam meg, próbálva áthidalni a feszültséget. – Most nem ennek van itt az ideje.

De valahogy, ahogy az egész helyzetet figyeltem, mintha valami határvonal húzódott volna bennünk. Az egyre növekvő feszültség csak erősödött, ahogy mindenki elcsendesedett.

Max csak egy pillanatra nézett rám, majd újra Lilienre pillantott, és aztán újra figyelte, hogy mi történik.
- Takarodj - szólt Gen Lilienre nézve.
- Mi hagytuk őt ott - mennydörgtem és keserű íz gyűlt a számba.
- Na és? Magunkat mentettük - vont vállat.
- Önző dög vagy - álltam fel - Mi hagytuk a sorsára, és nem mellesleg miattad talált meg - fujtattam.

A feszültség egyre nagyobb volt. Ruth ekkor szállt le az ágyról, a vak kislány lehajtotta a fejét.
- Kirának igaza van - sóhajtott.
- Baszki - ült fel Nixon is.
- Az a minimum ,hogy velünk jön- tettem előre egy lépést.
- Nem - lépett egyet előre Gen is.
- Minek vagy még velünk? - szívtam fel magam és a vörös köd kezdett eluralkodni rajtam. - Hálátlan vagy, gonosz és önző. Mi a francért ragaszkodsz hozzánk? - léptem közelebb,most már  néhány centi választott el egymástól minket.

- Miattam vagyunk itt - remegett a dühtől.
- Akkor elmegyunk és dögöljön meg egyedül- szűrtem a fogaim között a szót.
- Bántani akarsz ugye Kira - incselkedett, a hangjában egy adag gúny és kihívás keveredett
- Nem is tudod mennyire - válaszoltam hűvösen, és bár próbáltam elrejteni a dühömet, valami belül mégis ott volt, ami azt mondta, hogy most már nem hagyhatom annyiban.  Az erőm mostmár érezhető volt ahogy körülöttem kavargott de nem engedtem ki.
- Higgadjatok le - szólt Nixon.
- Nem - visította Gen. - Elegem van belőle- folytatta. - Eljátsza, hogy ő a messiás, mindenkinek segít, közben mindig másra szorul - kiabálta.

Az ujjaim ökölbe szorultak, ahogy figyeltem Gent. A dühöm és a sajnálat keveréke furcsa, keserű ízt hagyott maga után, mintha egyszerre akartam volna ráordítani és hátat fordítani neki.

– Szerinted én ezt akarom? – kérdeztem halkan, de a hangom vibrált az indulattól. – Szerinted élvezem, hogy minden egyes nap azon kell aggódnom, hogy ki hal meg legközelebb?

Gen csak megvetően horkantott.

– Ne játszd az áldozatot, Kira. Te döntöttél úgy, hogy mindenkit meg akarsz menteni. Senki nem kért erre.

A szavai, mint rozsdás kések, úgy vágtak belém. Megérintettem a mellkasomat, ahol a pulzusom vadul lüktetett, mintha a testem is emlékeztetni akart volna rá, hogy mennyi terhet cipelek már így is.

– Azrail miért állt melléd, mi? – folytatta Gen, a hangja gúnyos és keserű volt. – Mi is kérleltük, mi is akartuk, hogy segítsen nekünk, de soha nem tett semmit. De te… te jössz a szánalmas kis életed történetével, és hirtelen minden megváltozik.

Ahogy kimondta, Azrail neve újra fellobbantotta bennem a frusztrációt. A köztünk lévő kapcsolatot még én sem értettem teljesen, és a kételyek, amelyeket Gen szavai ébresztettek bennem, csak tovább növelték a haragomat.

– Fogalmad sincs, miről beszélsz – suttogtam, de a hangom tele volt feszültséggel.

– Ó, dehogynem – nevetett fel keserűen. – Te vagy a kiválasztott, igaz? Különleges, más, mindenki téged akar követni. De tudod mit, Kira? Egy nap, amikor tényleg szükséged lesz valakire, senki nem lesz ott melletted.

A szavai jeges csapásként értek. Éreztem, ahogy az erőm végigbizsereg a bőrömön, mintha csak arra várna, hogy szabadjára engedjem. Gen azt hitte, hogy ez egy játék, hogy én vagyok a gyenge láncszem. De nem látott mindent. Nem tudta, mennyi mindent tettem már meg.

– Ha így gondolod – léptem közelebb hozzá, a hangom most már veszélyesen halkan csengett –, akkor minek vagy még itt?

Gen ajkai megfeszültek, de nem felelt. És abban a csendben, ami ránk telepedett, tudtam, hogy a szavak most már nem lesznek elégségesek. A köztünk lévő ellentét nem fog csak úgy eltűnni. Ez valami mélyebb volt, valami, ami előbb-utóbb fel fog robbanni.