Az új táncos (MarcusandMartinus f.f) łłłBefejezettłłł

SEMMI SEM TART ÖRÖKKÉ

   A kanapékon idegenek voltak. De nem csak azok. A két iker, ott volt. Pár másodpercre lefagyva álltam ott, majd észhez térve. Felsiettem a szobámba. Hallottam hogy anyu szólogat de figyelmen kívül akartam hagyni. Lehuppantam az ágyamra, és csak gondolkodtam. Majd később kopogtatás hallatszódig az ajtó felől. Ő lépett be rajta. Én csak elfordítottam a fejem, de legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Hiányzott. A barna szemei, a mosolya. És a kevésbé mély hangja. Amikor kimondja a nevem, vagy csak akár amikor dühös rám. Arról a jellegzetes szöszi hajról..olyan emlékek törtek a felszínre, amiket már rég elfelejtettem. Vagyis, félre tettem. Mert túl nagy teher lett volna ezen nap mint nap gondolkodni, hogy mi lett volna ha. A jellegzetes kérdés. Amit nagyjából minden ember feltesz legalább egyszer az életében. Ő meg csak nézett nagy vigyorral, tudjátok az a megszokott Martinus mosoly, amivel bekebelezi a lányok szívét. Aminek én is egyszer a rabja voltam.

-Mit bámulsz?-mordultam rá

-Igen, teljesen jól emlékeztem. Még mindig az a morgós lány vagy-dőlt a csukott ajtónak kuncogva

-Ja te még mindig nagyképű-forgattam meg a tekintetem. De ő még mindig vigyorgott. Tudjátok olyan kurvaaranyosan. Amitől a lányok sokasága elolvad

-Na ez az a lány akire én emlékeztem-ült le mellém

-Emlékeztél? Gyakorlatilag, még a nevemet is megkérdezted-flegmáztam

-Na jó, annyira nem. És szégyellem is magam. De....-közbe vágtam

-Ne, ne magyarázkodj. Semmik közöm nincs hozzá. Elfelejtettél. Oké. Ez van.-húztam el a szám, lépve ki az erkélyre. 

-De nem azért volt, mert nem érdekeltél, hanem.-most sem hagytam hogy végig mondja

-Martinus! mondom oké! Én már ezt felfogtam! Biztos jött más. Ez ilyen-vontam meg a vállam. 

-Nem, egyáltalán nem volt más-jött utánam

-Most úgy beszélsz mintha lett volna köztünk több mint barátság-ezt kiejtve ő rám nézett és mosolygott. Én ezt látva kiviharzottam a szobámból, majd le a lépcsőn. És a konyhába vezetett az utam. Kikaptam a hűtőszekrényből egy ásvány vizes üveget, és megindultam vele ki a kertbe. Mindenki más figyelmen kívül hagyva. Persze a sokaság tekintetét nagyon is magamon érzem. Egyedül voltam kint, senkit sem érdekelt. Párszor a mellettem lévő ablakon pillantottam be. Néha-néha jót nevettek.De nem mindenki. Mivel pár tekintett még mindig rajtam járt. Első sorba anyukámé, feszült volt. Mert nem tudta elképzelni hogy miért nem tud parancsolni a 15 éves lányának. De Paula, ő állandóan, folyton-folyvást, mosolygott. Tetszett neki a fiuk társasága. Apukám....pedig csak meredt a futballal teli tv-be. Az egyedül ücsörgésbe, annyira elszomorodtam, hogy már kínomban mindent csináltam. Fel, alá járkáltam. Rugdosta a palackot. Elvesztem a csillagokban, vagy épp Trofors gyönyörű helyeiben. Amikre a kerítés magaslatától alig láttam, de ott voltak. Tudtam. De még ezek a kosza semmit tevések sem értek fel azzal a gondolattal, azzal a picinyke képpel, amit szinte állandóan magam előtt láttam. A kísérteties valóság. De hiába, lassan rájövök...semmi sem tart örökké....Egy idő után bele kel törődni, még ha elérhetetlennek is látszik. Még is jobb mintha nap mint nap álmokat kergetnél vagy épp gyártanál, mert túlzottan bele élnéd magad, azokba a bizonyos álmokba, amik rohadt messze vannak a fájó, de igaz valóságtól. Én is  akkor jöttem rá, mikor már túl késő volt. És újra felépíteni egy régen elveszett kapcsolatot.......nem mondom azt hogy nem lehet, mert sok kitartás árán talán sikerülhet, de az már sosem lesz ugyan az. Főleg Martinusnál. Egy valamiben a rajongóinak igaza van....Ő más.....folyton ezt hajtogatják. Hát igen Tinus más....Vele nem lehet inden újra a régi. Mert nem hagyja. Ő folyton változik. Ő már nem az a srác. Hajtottam le a fejem. Annyit töprengtem egyes dolgokon, hogy észre sem vettem az idő gyors elvonulását. Nagy nehezen feltápászkodtam a zöld gyepről, és sóhajtva, végig nézve magamon, a ház belsejébe indultam. Ott senkit sem találtam. A koszos üveg poharakat kivéve, amik ott hevertek a nappaliban elhelyezkedő kis asztalon. Meredve tekintettem rájuk. Kívül állónak éreztem magam. Aki elmenekül a tömegtől. Nem csak éreztem, tudtam. Felsiettem a szobámba, a folyosón úgy haladtam végig hogy még véletlenül se hallja meg senki. A lehúzott rolókon át lestem a már korom sötétben pihenő környéket. Mozgás nem volt. Csak egy lámpa pislákolt az út mellett. De mintha mozogna valami... Egy házon belül.....A lámpák égnek....És az emberek járkálnak....De két ember az ablaknál ül és nevet......Két lány ült az ablaknál....Ahogy elnézem, nem lehetnek több mint 15...És gyönyörűek voltak. És ha már az előbb a különcségről beszéltem. Na ezért vagyok különc. Én sosem fogok úgy kinézni mint egy rózsaszín barbie baba. Vagy egy extra sminkes rocker. És ha pár srácnak ez kell...Inkább öregszem meg húsz macskával a nyakamban, mint hogy egyiknek is megfeleljek. Mert nem éri meg. Azok miatt akik csak összetörnek és megaláznak. Mert nekik ez jó játék. Jó érzés nekik ezt a fajta játékot űzni, mert tudják..hogy ebben ők nem sérülhetnek. Itt mindig a lányok szívnak. Mert nem látnak attól a bizonyos rózsaszín ködtől ami akkor körülöttük van. Nem számolnak a következményekkel. Csak a saját fejük után mennek...folyton azt hajtogatva.."hogy ő más" igen....Tényleg vannak kivételek...de az olyan amit életedben nem találsz. De lehet hogy egyszer már nálad volt...csak futni hagytad....lemondtál róla....mert a félelem legyőzte..LEGYŐZTE, azt az érzés....Gyűltek bennem az érzések, és azok csak gyarapodtak mikor meg pillantottam, egy fényképet....Azt a fényképet ami egy régi össze esett doboz tetején hevert...Mi voltunk rajta. Ketten....Akkor sem volt az egész több mint barátság...Mindig ezzel biztattam magam... Mikor suliban a korlátnak dőlve állt, és várt rám, kapucnival a fején. Hogy mikor lépek már ki arról a borzasztó helyről. Vagy mikor felmentésem volt tesiből...mindig szórakoztatott, vagy csak egy-egy beoszlással nevettetett meg a pálya túlsó oldaláról. De ami a leges legjobb dolog volt, amit tett..Az össze szülinapomon..Már reggel hatkor rángatott ki az ágyból, a szokásos berontásával a szobámba....És az utolsó dolog...ami a legemlékezetesebb volt számomra, mondjuk lehet hogy nektek ez nem is akkora durranás. De nekem a legjobb és emellett a legviccesebb is. Mikor megkapta az új gördeszkáját. És folyton csak azt hajtogatta hogy próbáljam ki..Nem fogok elesni mert ő figyel...A kis incidens után, egy törött bokával lettem gazdagabb. És még a deszkáját is felavattam. Viccesebb volt mint ahogy itt most elmeséltem. Elmeséltem?? Inkább csak átfutottam rajta. Per pillanat ahogy szuszogtam, és egyre jobban rajta járt az eszem...a könnyeim potyogtak, életemben előszór sikerült elérnie hogy sírjak miatta. Nem akartam hogy ezt bárki is hallja. Sír csendben kiléptem a lakásból. Sétáltam, jártam az utcákat...Néha csak egy kutya vonyított, semmi tücsök ciripelés..sem más. De nem volt sok értelme eljönni otthonról...mindenről ő jutott eszembe. Egyre erősebben. De ő annyira hipnotikus. Miatta nevetek mikor táncolok. Miattad mosolygok álmomban. Félek attól amit csinálsz. Mint egy menekülő gyerek a bohóctól. A gyomrom sikít. Csak mikor rád nézek. Messze futok. Hogy tudjak lélegezni. Még akkor is ha, messze vagy. Nem akarok nagyon reménykedni, mert minden sziának vége lesz egy viszláttal... Ahogy egyre az elveszítésén agyaltam. Nem volt erőm menni. Lekucorodtam egy fa tövébe. Felhúztam a két lábam és arra dőltem le. Ott ültem egy magam. De már nem sokáig...Valaki megérintette a vállam.....