Az új táncos (MarcusandMartinus f.f) łłłBefejezettłłł

Elveszteni egy régi barátot..

Egy furcsa hangra lettem figyelmes, ami a folyosóról érkezett. Kíváncsi voltam. Meg néztem mi volt az...Nem kellett volna...Mert mikor kinézem az ajtón, megláttam dühöngeni. Dobálta össze vissza amit csak talál. Nem hittem hogy ilyen mélyre süllyed. Csak néztem és néztem. Nem hittem a szememnek. Oldalra fordította a fejét, hogy hátralásson. Az arca csillogott. Ami csak egy dologra utalt. Sírt. De én még mindig ott álltam és vártam, de hogy mire...gőzöm sincs

-Miért nem mész el mint a többi lány? A többi legalább érti a célzást de te...Miért nem félsz?-szólalt meg 

-Miért félnék?Pont tőled?-húztam fel a szemöldököm. Nem válaszolt, csak sóhajtott-Tudom hogy nem ilyen vagy. Ismerlek, és lehet hogy már ilyen maradsz. De...előttem mindig a régi Martinus marad.-flegmáztam, csak hogy végre figyeljen rám

-Nem tudsz te semmit. Azt hiszed mert vissza jöttél minden ugyan olyan lesz mint régen? Hogy én majd tárt karokkal várlak? Francokat. Pontosan emlékszem hogy minden nélkül csak leléptél. Holott tudtad azt-megakadt a hangja

-Oké, és mégis mit vártál akkor? Hogy azzal minden jó lesz. És mégsem megyek el?-felém fordult.

-Nem tudom,oké!-kiabált-De tudod mit! Bárcsak örökre Oslo-ban maradtál volna, és nem jöttél volna ide vissza!-Ez a mondat mindent elmondott. Teljes szívéből utál. Hát már tudom milyen érzés ha az ember elveszít egy legjobb barátot. Csak hebegtem habogtam végül csak annyi jött ki a számon.

-Én...Oké..-nem akartam kimutatni hogy mennyire fájt az előbb mondata. Csak bementem a táskámért és elhagytam a helyet. 

-Olivia..várja..nem így....-hallottam a hangját, minden szavát. De annyira rosszul esett hogy inkább eljöttem. Nem tudtam hogy most sírjak vagy nevesek. Az ő szájából..ez. Nagyon fájt. Azon gondolkozom, vajon mindig ilyen volt? Csak nekem nem tűnt fel? Ennyire vak lehettem? Sétáltam haza felé..el akartam tűnni a világ elől. Csak bekucorodni a szobám egyik sarkába,  nem tudnisemmit sem. Hogy mi is zajlik épp. Csak rugdostam a földön heverő kavicsok sokaságát. Lestem hogyan száll fel a pór..a becspodások hatására. Az emberek csak kerülgettek a töredezett járdákon. A madarak hangjából kitűnt egy másik hang.Hang? Inkább kiabálás.  A nevem kiabálása. 

-Olivia..-megálltam már tudtam hogy ki, semmi kedvem a tárasaágáhozMajd beért

-Köszi hogy megvártál-mosolyog

-Bocs Viktor de most semmi kedvem hozzád.-ezzel ott hagytam. Át lépkedtem a túlsó oldalon lévő járdára. Ami márabisztos hazajutást jelképezte. Hisz amilyen lendülettel haladtam át az úttesten, olyannal rohantam fel a lécsőn. Azon át pedig a lakásba. A táskámat ledobtam a bejáratnál, és csak a szobámba futottam. Az ajtót bezárva magam után dőltem a földre könnyeim társaságában. Hiába próbálom, nem tudom kitörölni sehonnan. Sem a fejemből..a szívemből meg pláne. Mert akit egyszer az ember beenged, attól nehezen szabadul meg. Hallom hogy nyílik az ajtóm. A kishúgom lép be rajta

-Mi történt Olivia?-ült le mellém és az arcom simogatásába kezdett

-Semmi baj...-húztam el a számat-Csak menny ki kérlek-szóltam hozzá lenge hangon. De ő szorongatni kezdett. Ami bevallom agyon jól esett. Az ő piros pelyhes arcán is megjelent pár szelíden lecsúszó könnycsepp.-Te ne hogy sírj nekem-nevettem el magam

-De fogok....mert ha te igen, nekem is kell.-magamhoz húztam. És csak úgy ültünk a fekete padlószőnyegen.-

-Na ebből elég..nehogy miattam késs el a fociedzésedről-Felálltam, majd ő is

-Nem akarok menni-rázta meg a fejét

-És miért is? Tudtommal szereted, nem?-fogtam meg a két kezét

-Szeretem..de az egyik lány folyton azt mondja hogy mennyire béna vagyok és rajtam röhög-csepült el a szája

-Te béna? És te ezt el is hiszed? Na ide figyelj!-leguggoltam hozzá-Ha béna lennél nyertél volna ezüst kupát? Vagy azt a csomó de csomó ezüst, és arany érmet amik a szobádban vannak?-A fejét felém fordítottam

-Nem-nyögte ki

-Akkor meg? A béna maximum csak ő lehet. Láttalak a pályán..Azt is láttam mennyire élvezed azt hogy játszhatsz. Úgyhogy ne hagyd abba egy irigykedő lány miatt, rendben?-ő csak bólogatott-Na akkor mutassuk meg neki mit is tudsz-felemeltem, és ölbe vittem el a szobájába. Aminek az ajtójánál vártam rá, mikor készül el.kilépett rajta a mosolygó kislány-ne csak állj ott, indulás. Elkísérlek.!-mikor ezt a számon kiejtettem ő már a kezemet megragadva húzott le  a lépcsőn, ahol mind a ketten kabátot húztunk. Én felkaptam a táskámat és már otthon sem voltunk. Nevetve vonultunk végig az üres utcákon, míg el nem értünk a focipályáig. Ott már volt pár lány, az edző pedig késett. Én megállta a rács mellett, ami a pályát vette körül, onnan néztem az ügyeskedő húgomat. Nem csalódtam benne. Nagyon jól játszott, őszintén. Az edző kicsit furcsa alaknak bizonyult számomra. Még lehet ijesztő is volt. Nagyon mogorván pillantott rám, pedig én csentben figyeltem az eseményeket. Mikor vége lett az edzésnek, Paula, egy másik kislány kíséretében ért oda hozzám. De a lány leszakadt róla mikor meglátott valakit, természetesen oda rohant hozzá. Nem is figyeltem ki volt az

-Mehetünk-ejtette ki a száján Paula. Én egy bólintással indultam is a haza vezető irányba, a telefonom képernyőére meredtem, csak azt néztem. A hallásom szerint, Paula megint a másik lány kíséretében haladt előttem. 

-Olivia!! Olivia!! Emma átjöhet?-felpillantottam, hogy választ adhassak. De mikor felnéztem, megint terhet éreztem. Mivel épp akkor pillantott fel a saját mobiljáról a kislány kísérője.  Hát ő pedig a számomra felejthetetlen ember volt.-

-Persze-nyögtem ki majd a tekintetem újra a képernyőre tapadt

-Martinus át mehetek?Lécci Lécci-fordult felé a kislány

-Felőlem-rántotta meg a vállát.-Emma..értetlenül nézett rá, új volt neki ez a stílus....