Az új táncos (MarcusandMartinus f.f) łłłBefejezettłłł

Reménytelen vagy!!

  Mert a hangok szerint a jég potyog a tetőről. Majd egy hatalmas csattanás..  

A hang felé kaptam a fejem. Ami az erkély irányából érkezett. De semmi észrevehetőt nem láttam. Félre csúsztattam könyvem, majd felkeltem. Megálltam az erkély kijárata előtt, egy hógolyó okozta a csattanást. 

Ami eltalálta a kint levő cserepeket, azok pedig leestek a földre. 

-Persze, rongáld csak meg a cuccaimat.-ordítottam el magam, hisz tudtam kitől származott a fagyos tárgy. 

Idegesen a korláthoz léptem, ő pedig felfelé mosolygott.

-Hánynom kell a fejedtől-mondtam tapló módon. Mire ő hangosan felnevetett.

-Gyere már le!-mondta egyszerűen, mire én felvontam szemöldököm.

-Majd hülye leszek.-vágtam rá egyből

-Najo-nézett körbe lassan.-Akkor én megyek fől.-mondta lazán

-Ide biztos hogy nem.-ráztam fejet, majd már léptem is vissza az erkélyről. Dünnyögve, magamét mondogatva huppantam le ágyamra. Majd ő pár perc alatt fent is volt. Csak tudnám hogy bír felmászni. Érdekes.

Ledobta magát mellém, majd csak ültünk egymás mellett senki sem szólalt meg. 

-Ez ciki-nevetett fel kínjában.

-Jah-röhögtem fel-mint egy kínvallatás

-Akár lehetne az is-nézett rám hirtelen mosolyogva. A szemembe nézett, de én azonnal amint észbe kaptam elrántottam onnan fejem, mielőtt elmosolyodtam volna. 

-Inkább kihagyom-álltam fel hirtelen, majd behoztam a laptopom. Vissza ültem az ágyra, ő csak hátrafordult.

-Ez így érdekes lesz-pattant fel röhögve.-Figyelj, én dumálni jöttem. De ha te rám sem figyelsz. Nincs értelme-fújtatott.

-Asszem már elmondtál mindent. Lekoptattál. Azt hittem itt megvoltunk-válaszoltam vissza ugyan olyan hangnemben ahogy ő megszólított. Eközben fel sem pillantottam a képernyőről. 

-Csak azért mert azt hittem végeztünk-tombolta ki magát

-Akkor meg mit csinálsz itt?-értetlenkedtem

-Nem tudom! Oké!-ordított rám. 

-Akkor húzz el!-ordítottam neki vissza. De nem tudom miért csináltam

-Húzzak el?-kerekedett el szeme-Nem tudom elhinni hogy hogyan lettél ennyire elviselhetetlen és makacs-kiabált rám. Nekem sem kellett több

-Elviselhetetlen és makacs lettem? Akkor mond te mi vagy! Karácsony után dobtál. Szilveszterkor leszartál. Onnantól hozzám sem szóltál, rám sem néztél. Mondhatni levegőnek néztél. Most Meg a Valentin napot is tönkre vágod. Ami már önmagában is szar volt, de te ezt megdupláztad. Rád sem ismerek-halkultam vissza-Régen azt éreztem mindent elmondhatok neked. Aztán ennek  1 perc alatt vége lett. Mikor elindultam Osloból, ide tartva, te kattogtál az agyamban. Azon gondolkoztam hogy mit mondok majd, hogy haragszol e még. De ez mind hiába volt. Mert teljesen megváltoztál. Mit is hittem-fújtattam fel-hogy majd értem megváltozol. Hogy megint olyan leszel mint régen.-röhögtem fel zavartan-És igen, elvetted az eszem! Beléd szerettem, most meg össze törtél. Te voltál az első nekem. És olyan röviden is lezártad. Ha ezt akartad hallani gratulálok! Sikerült-halkult el hangom ismét. De annyira szétmarcangoltam belül magam hogy tartani is nehéz volt a hátam.

-És erre én most mit mondjak?! Hogy bocs vagy mi?-röhögött ki

-Csak menj el! Az úgy is megy neked!-vágtam rá egyből. Jelezve hogy leszakad a pofám amekkora arca lett. Egy perc alatt lefagyott az arcáról a mosoly, lassanként le estek neki szavaim. 

És igen, fájt amit mondtam. De úgy érzem túl sokáig emésztettek bent. Mert tudnia kellett mi is van most velem.

Láttam hogy az arca eltorzult, nagyot nyelt. Még meg akart szólalni de nem tudott.

-Kicsim..-lépett be anyu. Majd mikor meglátta Martinust elhalhatott. A fiú csak belenézett a szemembe még utoljára, majd lassan bólogatva kikerült , s elhagyta a szobámat. 

Anyu még mindig nem szólalt meg. Én pedig még mindig nem fordultam felé. 

-Elment mi?-nyögtem ki lassan

-El-sóhajtott anyu. Én ezzel megfordultam. Anyu gondterhelt arcát pillantottam meg. 

A szememből pedig ebben a pillanatban özönleni kezdtek a könnyek. Anyu egyből érezte hogy most lépnie kell. Oda sietett hozzám, s szorosan átölelt mielőtt össze eshettem volna. 

Hisz bármennyire sem mutatom ki. Akkor is Martinus volt az első szerelem számomra. És az első nagyon fáj. Végtelenül. 

Anyuval csak lent ültünk a földön, én zokogtam. Ő pedig azon gondolkozott milyen együtt érző szót mondjon. De nem jött össze neki. Csak átölelt, az volt a legnagyobb támogatás amit ő adhatott. 

Mikor pedig anyu azt hitte elaludtam a karjaiban, betakart s kiment. De koránt sem aludtam. Csak pár mondat játszódott le újra és újra a fejemben.

"A legjobb barát néha kegyetlenül őszinte, néha rávilágít a hibáinkra, sőt, néha ő meri egyedül kimondani, amit hallanod kell. De az is biztos, hogy a legjobb barát az, aki elsőként áll majd ott, hogy felkaparjon a földről, miután hibát hibára halmoztál, és nem fog szólni egy rossz szót sem. Akkor már csak támogat."

De ő már nem kapar fel sehonnan. Ő már csak elfelejt....