Az új táncos (MarcusandMartinus f.f) łłłBefejezettłłł

De úgy néz ki nem elégszer..

  -Álljunk le-szólt hátra a zenekarnak. Akik értetlenkedve hagyták abba a  first kiss zenélést. Mindenki síri csendben volt, furcsa volt a helyzet. Én a fülemben dübörgő vértől szinte semmit sem halottam. Marcus oda lépett hozzá, valamit beszéltek. Selmára mutattak, majd elfordultak. Martinus látszólag feszült volt...a következő cselekedetében kiderült hogy miért. Láttam rajta hogy stresszel.-Vicces, hogy sokatoknak énekeltem már a "First Kiss" dalt.-nevetett kínosan, majd sziszegve folytatta-de annak még sosem-sóhajtott-akinek tényleg szólna. Az én részemről.-tette hozzá úgy mellékesen.-És tudom hogy itt van most. Hiába nem akart el jönni, tudja hogy egyedül nem talál haza.-nevetett fel-És nem kell haragudnia a legjobb barátnőjére, azért mert idehozta. Én kértem meg rá. Mert elakartam valamit mondani, ami valamiért szemtől szemben sosem ment.-tekintetével nézett ide oda, nem tudta elképzelni hogy hol vagyok. Selma néha rám rám nézett, próbálta sugallni hogy lépjek kicsit előrébb. De nekem nem ment.  A hasam bizsergett, kirázott a hideg, remegett a kezem. És valószínűleg ha a szemembe nézett volna, biztos vagyok benne hogy elsírtam volna magam. (Már így is majdnem) Száz százalékig.-Mindig tudtam azt hogy te vagy az a lány-a lábam magától elindult, ellenkezni sem tudtam, a szívem vette át a stafétabotot. Lassan sétáltam Selma felé, majd megálltam mellette. Ugyan olyan testhelyzetbe mint az előbb. Össze kulcsolt karok a testem előtt. És semmit nem sugalló arc. Csak bámultam fel a színpadra. Láttam hogy Martinus épp meg akart szólalni, de Marcus enyhén megbökte, s felém billentette fejét. Martinus leengedte a mikrofont s megfordult. A tekintetünk össze találkozott, a hasamban feléledtek a rég elfáradt pillangók, repkedtek a gyomromban. Láttam hogy mosolyogni akart de csak akart, végül nem lett belőle semmi. Csak nézett, semmit nem tudtam leírni arcáról, ami eléggé furcsa volt. Mindenesetre álltam a tekintetét, ahogy a barna szempárjával fürkészett. Nem mosolyodtam el, komoly maradtam. Bár megjegyezném elég nehéz volt tartani magam. Észre vettem ahogy a rajongók hajolgatnak kifele, többjüket is ellepte a kíváncsiság. Majd mikor vissza néztem Martinusra, újból felemelte a mikrofont.-nem tudom hogy megérdemlem e azt hogy meghallgass. Elszúrtam. Mint általában mindent veled kapcsolatban. Megígértem hogy sosem eresztelek, de megszegtem ezt az ígéretet. A mai napig bánom, azt hogy két alkalommal is hagytalak elmenni, szó nélkül. Megértem ha dühös vagy, elfogadom. De azt ne kérd tőlem hogy elfelejtselek. Te is tudod hogy nem menne. Régen sem ment!-erre eresztettem egy mosolyt, ami azért nem volt kicsi.-Emlékszel  mikor régebben megkérdezted tőlem, hogy jelentett e valamit AKKOR? Én erre nem válaszoltam.-sziszegte-tudod hogy miért? Mert te is tudod hogy jelentett, akkor is tudtad!-mosolyodott el, majd sunyin beharapta alsó ajkát. Sóhajtott egyet, majd elemelte szájától a mikrofont, s megindult a lépcső felé. Ami a színpad mögött volt. Mire megfordultam, ott állt mögöttem. Le sem tudom írni hogy hogyan nézett. Óvatosan s lassan lehunytam szemeimet, majd kinyitottam. Úgy mosolygott mint régen, szája felett lévő anyajegye cukin villogott. Haja a bal oldalra volt dobva. Szemei mosolyogtak. Turcsi orra turcsibb mint volt. Barna szemei csillogtak, úgy nézett lefelé rám. Párszor elkaptam tekintetem, de szép lassan vissza vittem. A szemem könnybe lábadt, azt hiszem pár könnycsepp ki is szökött. Azt hittem össze esek. A lábam nem bírt el. Gyenge voltam. Egyre törtek fel az emlékeim. A jó és a rossz egyaránt. De a jó dolgok elvesztek az antik mellett. Túl sok fájdalom volt bennem, ami az évek alatt termelődött. De legfőképp ő..Mi lesz a megint megteszi? Ha megint átver? Túl sokszor sírtam már miatta. De úgy néz ki nem elégszer...