Az új táncos (MarcusandMartinus f.f) łłłBefejezettłłł

Eltűnt.

-Tudod én úgy jöttem vissza ide, azok a gondolatok voltak bennem...azt vártam hogy mikor ölelhetem át újra az akkori legjobb barátom. De már azt sem tudom hogy minek nevezzelek, te már nem az vagy, akinek bármit elmondhattam, vagy amikor megbántottak a vállán sírtam, volt úgy hogy az egész éjszakát. És ebben az volt a legjobb érzés hogy tudtam hogy áll mögöttem valaki...Valaki, aki talán nem csak a szüleim pénzét kedveli. De ez a srác eltűnt. Már egy másik van helyette-a könnyeim megjelentek, és ezt ő is látta. De válaszolni nem tudott. Csak dadogott.-Jó, mindegy én leléptem-vettem egy nagy lélegzetet, és haza indultam. (mint ha eddig nem oda mentem volna) De ő utánam kiabált..

-miért, mit vársz mit mondjak? hogy hű de hiányoztál, vagy mi?-mondta a magáét

-Most komolyan? hogy lett belőled ekkora bunkó?-fordultam vissza

-Őszintén?-felemelte a hangját. De a következő szava már halkabban jutott ki-Nem tudom-csalódott lett a hangja

-Akkor mit tudsz? Mert leszállni rólam tuti nem.-már nevettem kínomban, annyira nem hittem le a kialakult helyzetet. Ismét el akartam menni

-Várj-málltam, neki háttal, hallottam a lépteit, azt hogy közeledik. Lépni nem bírtam, földbe gyökerezett a lábam.-Tudom megváltoztam, nem a legjobb irányba. De, nekem hiányzik...akkor is hiányzott. Ezért lettem olyan amilyen vagyok. És hogy mi?? Erre a legjobb válasz...bántam, azt hogy az első pillanatban nem árultam el mindent.-remegni kezdem-Azt hiszem itt követtem el életem legnagyobb hibáját. Szó nélkül hagytam  hogy beszélj abba a rohadt kocsiba. Mert csak magammal törődtem.-elhalkult, mintha fojtogatta volna belül valami. De a következőben, a szava vissza tért,a hangja erőteljes volt. És azt hiszem elmondott mindent. Amit sok ideig magában tartott-Nem árultam el...hogy mindig sokkal többet éreztem a barátságnál! Ez még mindig nem változott-elnevette a végét. El sem hittem amit hallok. Kimondta. Szóhoz jutni sem tudtam. Mikor megfordultam..eltűnt. Nem láttam. Lelépett. És én nem tudtam elmondani neki semmit. Mert igazából nem utálom! Ezt eddig rejtegettem. Végig pillantottam az utcán. Ahol az összes emlékünket is szereztük. Köztük..ahogy megismerkedtünk. A szívem mélyén tudom, az örökkévalóság mindig a milyénk lesz. Még ha felejteni is próbálunk. A szerelem nem felejt! Egyszer azt mondtad: mindig melletted leszek!. Én erre azt feleltem hogy:én is. Mi történt ezzel? Az összes ígérettel. A terveinkkel. Bumm, eltűnt. Igen, továbbléptünk. De a tervezett utazások? A térképen megjelölt helyek? Mi történt ezekkel? Amikor még nem volt semmid. És egész nap csak nevettünk. Ez eltűnt. De valahol az örökkévalóságban, újra együtt fogunk táncolni. Elválaszthatatlanok voltunk. Az egész világot beragyogtuk. Majd lángba borítottuk azt. Még mindig nem tudom hogy cseszhettük el ennyire. 

Másnap a suliban....

Sehol sem találom. Vajon hová tűnt.  És a következő napon sem, Szinte egész héten. Eltűnt....