Nem várom a boldogságot,
S ő se vár rám, jól tudom,
Hamis reményt nem táplálok,
Csak maradok e talajon,
Mely ingoványos, bizonytalan,
S azt sem tudom, merre lépek,
Sodródok unos-untalan,
S nem remélek, helyette félek.
Gyakran hallom utam során,
"Élj, ne túlélj" – mondják ők,
S igazuk is lehet talán,
Hisz semmi nincsen, ami örök.
Elsuhannak majd az évek,
Akár sólyom, fejem felett,
S ilyen lesz az egész élet:
Nem festek bele színeket.
Ám van, ki kezdettől fogva
Festi számomra, helyettem,
S életemnek palettája
Miatta nem lesz színtelen.
Van egy erő – láthatatlan –,
Mely előre vonz e rögös úton,
S bármennyire vaksötét van,
Szívem tudja, merre húzzon.
Van, mit nem ért meg az elme,
Van, mit nem ért meg a szív sem,
Ám az ember örök lelke
Mégis tudja azt helyesen.
Nem számít, hogy mennyit élek,
S az se számít, hogy miért,
Az okokban már úgysem hiszek,
Feladom őket a "hogyan"-ért.
Nem várom a boldogságot,
S ő se vár rám, jól tudom,
Nem tudom, hogy merre tartok
Kopár, göröngyös utamon.
Nem bízok egy érzelemben,
Nem remélek, de hiszek,
S talán majd fenn az égben
Egyszer végre hazaérek.
YOU ARE READING
Verseim
Poetry____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
